A Ku-klux-klan kisdobos őrs ahhoz a társasághoz képest, amely Greg Iles regényében feketékre vadászik. Az igazi fajvédő nem szelídül. Ugyanazt gondolja a Kennedy-merénylet idején, amit vénen, a Katrina hurrikán után.
„Rendkívül szórakoztató és pokolian izgalmas.”
– így ajánlja Stephen King kollégája, Greg Iles regényét a borítón. A könyv tényleg nagyon izgalmas, és el tudom képzelni azt is, hogy King jól szórakozott. Szerintem inkább nyugtalanító ez a történet.
A szerzőnek fontos a valóság,
mintha szívesebben írna riportot, és talán emiatt abban a hitben kezdünk olvasni, hogy majd tudni fogjuk, hol húzódik a határ tény és fikció között. Ez illúzió. A meglehetősen kopár nyelven megírt regény a mississippibeli Natchez városban játszódik, a szerző szülővárosában. A legtöbb fejezetben pedig egyes szám első személyben mesél az egyik főszereplő, aki jogász, íróember és épp településének polgármestere. Lehetne szeretni, mert megnyerő, de csak addig, amíg be nem vallja, magától értetődő természetességgel, hogy korábbi politikai ellenfelét, az ügyészt egy olyan fotóval zsarolja, amelyen a fekete férfi még fiatalon egy kutyát kínoz. Időnként tűnődj el rajta, olvasó, hogy a politika világa tényleg ilyen-e, hogy valóban muszáj-e sakkban tartani az ellenfeleket, hogy ez a kíméletlenség az ellenfélben is megvan-e, vagy az derül ki egy szép napon, hogy a pozitív hősnek tűnő fószer volt a legszemetebb.
Ez egy olyan krimi, amely leleplezi a közösségért dolgozó embereket. Az idős orvost például városszerte tisztelik emberségéért, áldozatkészségéért – aztán egyszer polgármester fia számára kiderül, hogy ez a szívjóságból épült életmű természetellenesen nőtt ekkorára, valószínűleg azért, hogy egy régi bűnt takarjon. És mégis, olyan tökéletes, olyan megingathatatlan, hogy mindenki hisz a makulátlanságában, a nyilvánvaló jelek ellenére is. Aztán ahogy föllebben a lepel, még jobban igyekeznek segíteni neki. Úgy néz ki, abban a reményben teszik, hogy ezzel a jótettel tán elérhetik: az ő egykori botlásuk rejtve marad. Vajon a közösség iránti feltétlen áldozatkészség és szolgálat ellensúlyozza-e például a hitvessel szemben elkövetett bűnt? Vajon a Jóisten így számol-e, vagy egészen máshogyan? Felötlik a kérdés, és elhalványul, mert vannak itt másmilyen emberek és más, nyilvánvalóan súlyosabb bűnök is, amelyeket egyszerűbb okokból próbálnak takargatni elkövetőik.
Itt látható egy társadalom tán legnagyobb takargatnivalója.
A hatvanas évek Amerikájában – amikor a magyar Képes Újság heti rendszerességgel mutatott elrettentő fotókat arról, ahogy abban az országban még mindig elnyomják a feketéket – Greg Iles könyve szerint délen valóban kutya kegyetlen az életük az afroamerikaiaknak. Már népszerű a Beatles, igényes dzsesszt játszó helyi rádióadók szólnak, köztük egy olyan, amelyet egy fekete hangszerboltos és zenész működtet, mégpedig úgy, hogy a kívánságműsorban rejtett üzeneteket küld a fekete-fehér pároknak, amelyek csak az ő üzletében tudnak találkozni, titokban. Ő pedig falaz nekik.
A kanapérugók szaporábban nyekeregtek, majd hirtelen abbamaradt minden zaj, amint Willie egy bűnös szenvedélyével azt kiáltotta: Jézusom! Egy pillanattal később a padlódeszkák megnyikordultak Willie száz kilója alatt. Albert nem tudta, hogyan állta az a sovány tanárnő a sarat, de még valamit megtanult az évek során: egy nő testfelépítése semmit sem számított…
A déli állam ugyanis – két évtizeddel a második világháború vége, az európai haláltáborok felszabadulása, a „vegyes” házasságokat tiltó zsidótörvények eltörlése után – ott üldözte a feketék és a fehérek közötti nemi kapcsolatot. És az abszurd törvénynél még erősebb volt a társadalmi elvárás, vagy legalábbis még nagyobb a szavuk, befolyásuk azoknak az embereknek, akik üldözték, megverik a feketéket. A rendőr is feketékre vadászik. A Ku-Klux-Klan vidéke ez: az 1865-ben, Tennessee államban hat háborús veterán alapította szervezet tagjai csak fehér protestáns amerikaiak lehettek. Megfélemlítéssel, gyilkosságokkal próbálták megakadályozni, hogy a feketékre is kiterjedjenek az állampolgári jogok. A lángoló kereszt a fajvédő szervezet szimbóluma, a regényben csak utalnak rá. A főszerep egy radikálisabb szervezeté, amelyet szintén katonaviselt emberek hoznak létre.
A hazafi, aki itthon tovább öl, és megtalálja rá a mentséget.
Móricz Zsigmond kétszeres rablógyilkosságon ért szabadságos katonája a Szegény emberekben bekattan, de a csendőrnek mégis szépen el tudja magyarázni, hogy azelőtt azt se szerette nézni, ahogy az anyja, felesége elvágja a csirke nyakát,
de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni…
Greg Iles embereit nem a nyomor kényszeríti ölni, csak az elégedetlenség, a zsigeri tiltakozás a lúzerség bélyege ellen. Megtalálják a módját, hogy olyan környezetet teremtsenek maguk körül, ahol az utolsó szó az erőszaké. Szabadidejükben a legjobb robbantásos merénylet módozataival kísérleteznek, fekete nőket erőszakolnak meg, a foglyul ejtett férfiakat pedig bestiális kegyetlenséggel készítik ki, mert úgy látják, csak így lehet megmenteni az országot attól, hogy elkutyuljon. És ebben a buzgóságban szép lassan eltelik az életük. Bár nagyrészt templomba járó emberek, ez nem számít semmit, attól sem esnek kétségbe, amikor a vezetőjüket baleset éri. Ugyanazt gondolták a Kennedy- és King-merénylet idején, amit a Katrina Hurrikán new orleans-i pusztítása után vénen: igazságot kell szolgáltatni a fehéreknek, illetve néha a Jóisten is segít eltakarítani a mocskot. Nincsenek egyedül, komoly hátország segíti őket. Hatvanas asszony, akit egyikük régebben vigasztalgatott, hajlandó arra, hogy kémkedjen a régi dolgokat firtató újságíró után. Halálára készülő, súlyos beteg társukat, aki szeretné meggyónni gazságaikat a riporternek, saját nővére segít elhallgattatni a többiekkel együttműködve. Jó karban lévő öregasszony birkózik együtt az öregemberekkel, hogy legyűrjék a halálosan legyöngült beteget. A kor nem számít – ők nem öregszenek meg igazán, legalábbis nincs nyugodt öregkoruk, és nincs rendes családjuk: a legnagyobb gazember megengedheti magának azt a luxust, hogy úgy tűnjön, mintha neki lenne.
A kedves olvasó mérlegel,
összeveti őket a jókkal, és arra az elhatározásra jut, hogy alig lehet itt igazán tiszta, rendes embert találni. Illetve aki ilyen, az nem törődik azzal, kit sodor veszélybe. Ebbe bele lehet törődni, és aztán csak figyelni, merre tör utat magának az élet, hogy a menekülőket a személyes érdekeik, mások becsülete, vagy az igazság kiderítése motiválja, avagy az, hogy a korrupt helyi hatóságok helyett megvédjék a szeretteiket, és közben azért hűségesek maradjanak titkos szerelmükhöz is, ha már évtizedeken át szerették, támogatták.
Walt… amikor először láttam Violát annyi év után, majd megállt a szívem. Szó szerint. Úgy emlékeztem rá, mint egy huszonnyolc éves, tökéletes szépségre, és egy öreg nőt láttam, néhány lépésre a halál kapujától. – Kortyolt egyet a whiskyből, de az savként marta a torkát. – Nem csak a rák tette. Az idő meg a gin meg a cigaretta, és isten tudja, mi még. – Tom torkában gombóc volt, és hallotta, ahogy elcsuklik a hangja. – Egyáltalán nem volt foga, Walt. Csak műfogsora, ráadásul egy vacak darab.
Ha az emberállatról van szó, az Egyesült Államok egzotikusabb ország, mint a miénk. Ez vajon költői túlzás, szórakoztató fikció, vagy realitás? Ezen is lehet tűnődni. A könyvnek nyugtalanító felhangja még a muzsika, amikor megszólal. Iles hősei dzsesszt, rockot hallgatnak, a számok kikereshetők a Youtube.com-on, egyszer például Doris Graytől a Please, forgive me forog, a legvégén pedig, amikor elbúcsúzik az olvasótól Iles, és leírja, hol lehet jó riportokat olvasni az amerikai radikálisok rémtetteiről, a Rock Bottom Remainders együttesnek is köszönetet mond. Olyan lenne ez így, mint egy musical, szép, kerek egész, ha Iles elvarrt volna minden szálat. Nem így történt. Lehet bámulni 732 oldal után zsibbadt fejjel.
Közben pedig mintha egy kirojtolódott nemzeti zászló csattogna odafönn a tetőn, a kémény mellett.
(Greg Iles: Lángoló kereszt. Fordította: Recski Júlia, General Press Kiadó, 2015, 3990 forint.)
