Meleg férfiak, hideg diktatúrák / Életútinterjúk – Civil Művek Közművelődési Egyesület, 2015 – 354 oldal, puha kötés – ISBN 9789631226898 (A könyvhöz tartozó filmet Takács Mária írta és rendezte.)
Magyarország tele van cigányozókkal, zsidózókkal, buzizókkal, szóval olyanokkal, akik Istenre, természetre, történelemre, vagy éppen mindegyikre hivatkozva szeretnék kirekeszteni, bántani, sőt megsemmisíteni embertársaikat. A rendpártisággal hírbe hozható, a szabadságot túlzásnak érző embertársaink olyan világról (világokról) álmodoznak, amelyet nem is képesek elképzelni, s amelyről nyilvánvaló, hogy nem tetszene nekik, ha megvalósulna.
Az emberek szexuális orientációja engem akkor – és csak akkor – érdekel, ha valamilyen formában közvetlen köze van hozzám. Ilyenformán néhány kezemen meg tudnám számolni, hány ember szexuális élete okozott örömet, vagy gondot az elmúlt évtizedekben. A többihez tényleg nincs közöm! Nem is értem, másoknak mitől van.
Azok, akik saját világnézetüknek kizárólagosságot követelnek, pont attól érdekesek és fontosak, mert látszólag valami olyan tudás birtokában vannak-beszélnek-cselekszenek, ami megadja nekik a mások meg- és elítéléséhez szükséges magabiztosságot. A homofóbok azért különösen érdekesek, mert az emberi intimitás olyan szféráiban turkálnak, ahol már tényleg nem érezhetem magam kompetensnek.
A homofóbia létét tagadni kár, ahogy arról álmodozni is felesleges, hogy teljesen eltűnik. Azt, hogy miféle sorstragédiákat okozott az emberiség történelme során, felesleges hosszan ecsetelni. Viszont fel kell tennünk a kérdést:
Miféle hasznot hajt a homofóbia?
Mint már említettem, magamtól soha nem éreztem késztetést arra, hogy az embereket szexuális irányultságuk alapján osztályozzam, besoroljam, vizsgálgassam. Nem volt ebben semmi emelkedettség, egyszerűen nem érdekelt soha. Mostanra viszont ott tartunk, hogy a sokadik cikkemet írom a homoszexualitás ürügyén, mert a társadalom egyik rétege rákényszerített arra, hogy szisztematikusan végiggondoljam, mit tudok erről a kérdésről.
A Meleg férfiak, hideg diktatúrák című könyv is így és ezért került a kezembe. Az interjúkötetben tizenhárom középkorú meleg férfi vall az életéről, a másságáról, önmaga elfogadásáról és társadalmi helyzetéről. A könyv megrendítő, elképesztő és leginkább szomorú. Olvasóként nem „meleg-sztorikkal” szembesültem, hanem emberi történetekkel, olyan sorsokkal, amelyek másként alakul(hat)tak volna, ha a szereplők emberi jogait nem kérdőjelezi meg a többségi társadalom.
El kellene végre jutni odáig, hogy az ember elsősorban ember, s ez adja meg mértékét, értékét, tisztességét. A magyar politikai élet egyes szereplői mára már eljutottak odáig, hogy másodlagos, gyakran ásatag szempontokat tesznek meg értékmérővé. Nekünk pedig el kell jutnunk odáig, hogy észrevegyük végre, hogy manipulálnak minket, s közben őrületes tempóban szaladunk vissza a múltba. Biztos vagyok abban, hogy nem természetes, ahogy a XXI. században Magyarországon nő a kirekesztők száma. Éppen ezért biztos vagyok abban is, hogy a kirekesztetteknek – bármilyen veszélyeket hordozzon is – ki kell állniuk a társadalom színe elé, s biztos vagyok abban is, hogy a gondolkodásra képes tisztességes embereknek oda kell állniuk a kirekesztettek mellé.
A Meleg férfiak, hideg diktatúrák című könyvtől nem lesz senki meleg. Legfeljebb ráébred arra, amire már régen rá kellett volna ébredni: az egymás elfogadása és tiszteletben tartása az egyetlen járható út, ha nem akarunk evilági poklot teremteni magunk körül.
Abban bízom, és ez a könyv is ezt erősíti, hogy van esély arra, hogy egy toleránsabb társadalmat építsünk, ahol megférnek egymással az emberek, s a homofóbok és rasszisták pedig visszaszorulnak annyira, hogy „szemléltető eszközként” pozitív hatással lehessenek a társadalomra.
