Az ország legjobb hóhéra címmel nyár elején jelent meg Szvoren Edina novelláskötete a Magvetőnél, s a szerzőt a Librarius is faggatta áprilisban az Európai Irodalmi díj ürügyén. Ha eddig nem szerezted be a kötetet, nálunk most beleolvashatsz!
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra – Magvető Könyvkiadó, 2015 – 192 oldal, keménytábla védőborítóval – ISBN 9789631432534
Aloé vera
Ébredés után el kellett telnie fél órának, hogy szép sorjában minden eszembe jusson. Anya vagyok, emlékeztettem magam. A szobatársnőm rögtön jártatni kezdte a száját, mihelyt megneszelte, hogy fölébredtem. Azt mondta, hasonlóak a személyiségvonásaink, és föl kellett írnom a telefonszámomat egy ciánkék cédulára. Tudtam, hogy a szobatársam nem hinne magához hasonlónak, ha annak idején nem látott volna úszni, ha nem látott volna a dobogó legfelső fokán. Beleolvasott a zárójelentésembe, és a férjemről kérdezősködött. Újságíró, mondtam. Nagy szerencse, hogy a férjemnek van foglalkozása, különben nem tudnék róla mit mondani. A szobatársnőm egy gyerekrák-alapítványnál dolgozik.
Kiosztották a reggelit, a szobatársnőm pedig meg akarta igazítani a hátam mögött a párnát. Amikor rátenyerelt a reggelizőtálcámra, a műanyag teljes hosszában kettérepedt, a csésze beleborult az ölembe, a forró kávé pedig végigfolyt a combom belső oldalán. Fél lábon ugráltam ki a fürdőkabinba, és hónaljamba gyűrt hálóingben a zuhanyzó bordázott lábnyomába álltam. A szobatársnőm utánam jött, és azt mondta, majd segít kiszedni a foltot. Tud egy trükköt. Folyasd még, tette hozzá, amikor elzártam a csapot. A kismamák tegeződnek. Fölkapcsolta a villanyt, aztán a csaptelephez hajolt, és újra megnyitotta a vizet. A zuhanyfejet kikapta a kezemből, és olyan közel tartotta a bőrömhöz, hogy a víz az alsóneműmre fröcskölt. Amikor odaadta a törülközőmet, egy pillanatig azt hittem, be akar vele bugyolálni.
Megérkezett a férjem, a nappalos nővér pedig kihozta a kicsit a babakórteremből. Amikor odaadtam a nővérnek a kávéfoltos lepedőt, észrevettem, hogy terhes. Állítólag a telefonközpontos, az adjunktus asszony meg a büfésnő is az. Sokan terhesek. Akik meg nem, azok azt számolgatják, hogy mikorra esett mások fogamzása. A téli gyerekeknek, mondják, fázósak lehetnek a szüleik, ha tavasszal ennyire összebújtak.
Amíg öltözködtem meg pakolásztam, a férjem a karjára vette a kicsit, és föl-alá járkált vele. A kicsi édesdeden aludt. A szobatársnőm rá akarta venni a férjemet, hogy írjon oknyomozó riportot a konkurens gyerekrák-alapítványok sikkasztásairól, aztán pedig le akart minket fényképezni a babával. Összeálltunk a férjemmel, és három vagy négy másodpercen át mosolyogtunk az arcunk elé tartott mobiltelefonja előtt. A férjem hiába bizonygatta, hogy oknyomozással és gazdasági bűncselekményekkel nem foglalkozik, a szobatársnőm nem hagyott neki nyugtot. Azt mondta, egyedül az ő alapítványuk gazdálkodik törvényesen és szabályosan.
Nem találtuk a mózeskosarat, amit anyám barátnőjétől kaptunk az esküvőn. A férjem talán a folyosón vagy az orvosi szoba várójában hagyta. A szobatársam elindult megkeresni. Kedves nő, jegyezte meg a férjem, de én csak annyit mondtam: megcsászározták. Aztán pedig az az ötletem támadt, hogy úgy teszek, mintha nem jutna eszembe, melyik színésznőre hasonlít. A szeme, mint a pajzsmirigybetegeknek. A fülkagylóm mellett csettintgettem, mintha a színésznő nevét keresném. Aztán végre előkerült a mózeskosár. A szobatársam diadalmas arccal tette az ágyra, én pedig hosszan rendezgettem benne az állatkereskedésben vásárolt mintás kutyafekhelyet.
Beöltöztettük a kicsit, és elindultunk a lifthez. Amikor a portás autogramot kért egy régi fényképem hátuljára, úgy tettem, mintha zavarban lennék. Beültünk a kocsiba. Ahogy elhelyezkedtem a hátsó ülésen, az ablakkurblin és az ajtó fogantyúján észrevettem a zsírfoltokat: anyósom kézkrémének a nyomait. A könyökömet a kalaptartóra támasztottam, a kézfejem pedig úgy lógott a beszíjazott mózeskosár fölé, mint egy búvóhelyekkel teli akváriumba. A férjem bekapcsolta a rádiót. Híreket mondtak, de nem tudtam figyelni. Régi, megszokott helyzetekre próbáltam rá a kicsi jelenlétét: a kicsi – meg anyám barátnőjének hintázó szemüveglánca. A kicsi – esti beszélgetések a kerítés lándzsái fölött. A babakocsi hálós zsebe – meg törzsvásárlói kártyák és pontgyűjtő füzetek.
Egy piros lámpánál a férjem keze hátranyúlt az ülések között, és megállapodott a térdemen. Szerettem volna mondani valamit a kórházban töltött napokról, a szobatársamról meg az egészségügyi dolgozókról, akik terhesek, de nem találtam a szavakat. Leforráztam a lábamat, mondtam. Attól félek, hogy estére felhólyagosodik a combomon a bőr.
Megálltunk egy gyógyszertárnál, ahol érvényes a pontgyűjtő füzetünk. A férjem azt mondta, az aloé verás spray csodát tesz, és úgy beszélt, mint aki biztos benne, hogy mindenre van megoldás – úgy beszélt, mint a szobatársnőm. Amíg a férjemet vártam, észrevettem, hogy az ujjaim önkéntelenül a kosár fülére fonódnak. Egy járókelő – magas férfi kalapban és sálban – a kocsiba nézett, s amikor meglátta a mózeskosarat, a mosolya kicsírázott a sál mögül. Honnan tudta, hogy nem halott kismacska van a kosárban?
A férjem ruganyos léptekkel keresztülugrott egy tócsán. Kinyitotta a hátsó ajtót, és a kicsi sapkáján megcsókolta a hímzett márkajelzést. Amikor felém nyújtotta a gyógyszertári zacskót, hamarabb eleresztette, mint ahogy én megfogtam volna. Szóval azt hitte, már tartom. Amikor a flakon a kicsi fejére esett, olyasféle hangot adott, mint az avarra hulló gesztenye. A kicsi – jutott eszembe – és leendő gyerekszobai balesetek. A kicsi és leendő csodák. Vannak anyák, akik alapítványokon keresztül gyűjtenek pénzt a gyerekük gyógykezelésére, és vannak, akik ezekben az alapítványokban elnökölnek, pedig makkegészséges a gyerekük.
