ROLAND NAGYON SZÉP VOLT, magas, karcsú, meleg, rövid és göndör barna hajjal, érzelgős gazellaszemekkel, vékony orra még őrizte egy gyerekkori törés nyomát, a combja, a válla, a csípője Tutanhamonéval vetekedett. És a hosszú keze egyszerre volt finom és erős. Hamblain professzor, akinek a csapatában dolgozott a villejuifi Rákkutató központban, mondta neki egyszer:
– Magának olyan a keze, mint egy állatorvosé, akár teheneknek is segíthetne szülni, akár kismacskákat ápolhatna…
Tanulmányait megzavarhatatlanul végezte a belé bolondult lányok forgatagában. Nem sikerült akadályozniuk a munkában, és nem vált belőle a Latin Negyed Don Juanja sem. Némelyikükre rászánt egy kis időt, s bár egyikükbe sem volt igazán szerelmes, annyira azért mégis, hogy ezek a kalandok megmaradjanak az összefekvések vízszintjén.
A legmakacsabb csináltatott magának vele egy gyereket. Elvette feleségül. Buta egy házasság volt, a nőnek is, neki is. Feleségének nagyon barna, sápadt, vékony, hatalmas, monoklisan fekete szeme volt, úgy nézett ki, mint egy büntetésből a földre visszaküldött angyalfióka, amiért az orrába dugta a szárnya végét, és azóta minden éjjel az elveszett Paradicsomot siratja. Levetkőzve azonban felfedte jó nagy fenekét, birtokló, kicsinyes, neheztelő, fecsegő, sérelmeken lovagló alkat volt, képtelen osztozni Roland egyetlen gondolatán is, akit közös életük első napjaitól kezdve megajándékozott az ostoba emberek konok ellentmondásaival. Hiába ereszkedett le hozzá, képtelen volt megtalálni vele a hangot. Az asszony harciasan haragudott rá, amiért más, mint ő.
A szerelemben nagy örömét lelte a férjével, amiért Roland hálás volt. A bőre kissé szemcsés és rugalmas volt, eleinte hűvös, aztán forró, apró melle előbb agresszíven emelte fel a fejét, mielőtt lekonyult, mint egy virág a túl élénk naptól. Az ezekben a pillanatokban elejtett szavai voltak az egyetlenek, amelyekkel nem sebezni akarta. Roland nem haragudott rá azért, hogy olyan, amilyen. Gyengédséget érzett iránta, néha szomorúan, néha vidámabban, és hálát, amiért ilyen szép gyerekeket csinált vele. Továbbra is szeretkeztek, amikor csak az asszony jelét adta vágyának. Bűntudatot érzett iránta, és úgy gondolta, nincs joga megfosztania az egyetlen örömtől, amelyben még részesítheti. De ő maga nem osztozott az örömben, még akkor sem, amikor elvesztette az irányítást a teste felett.
Egy nap Jeanne rákérdezett, és ő elmondta neki. A nőnek nagy erőfeszítésébe telt elfojtani a szívét és testét elöntő vad féltékenységi hullámot. Ám az intelligenciája és a szerelmük tudata felülkerekedett. Tudomásul vette Roland magyarázatát, és már nem érzett fájdalmat. Az ő oldaláról nem volt probléma. Minden, ami nem Roland, immár lényegtelennek tűnt a számára, ugyanolyan valószerűtlennek, mint a gyerekek játékos életutánzásai. „Mondjuk azt, hogy te vagy a férj, én meg a feleséged…” Csak két felnőtt létezett, Roland és Jeanne, csak ők voltak valódiak a fiktív és súlytalan mocorgások közepette. Még a fiától is eltávolodott. Nem szerette kevésbé, mint azelőtt, de ő is csak „utána” jött. Pontosan tudta, ha választania kell közte és Roland között, nem színlel habozást és szétszakítottságot. A döntését már meghozta. Egyszer s mindenkorra Roland-t választotta a világ többi részével szemben.
Nem került volna semmibe hazudni a férjének, vagy nem elvenni tőle minden reményt. De nem történt semmi drámai. Az igazság magától szökött ki, ahogy a lámpaégőből a fény. Miután találkozott Roland-nal, pár nap alatt teljesen átváltozott. Porként rázta le magáról a kort, amely az elmúlt pár évben utolérte, visszatért a serdülőkoránál is ragyogóbb fiatalság. A szeme csillogott, az arca kicsattant a boldogságtól. Kihúzta magát, mindig szép mozdulatai finomabbak, gyorsabbak lettek. Szüntelenül mosolygott és dalolt, jobban, gyorsabban és nagyobb örömmel dolgozott. Szabadidejében a boltokat bújta, a színeket mérlegelte, csokorban hozott haza új ruhákat, vagy éppen egy csodás kis fekete kosztümöt, amely mögé húzódva megkérdezte a férjétől:
– Milyennek találsz?
– Mi történt veled? – kérdezett vissza a férje.
Jeanne elmondta.
Férje azóta soha többé nem kereste fel a szobájában, de ha bejött volna, lett volna elég bátorsága elküldeni? És ha nem küldi el, nem fogadta-e volna nagyobb örömmel, mint azelőtt? Olyan fantasztikus boldogságot érzett a szívében és a testében, hogy talán megajándékozta volna ennek a lakomának egy részével anélkül, hogy megrövidítette vagy bemocskolta volna. De nem jött be soha. Akár jön, akár nem, nem volt semmilyen jelentősége, ahogy az sem számított, hogy mit csinál Roland a házastársával töltött éjszakákon. Csak ők ketten voltak, semmi más.
1955 JÚNIUSÁNAK első szombati napján egy kiemelkedő angol biológus, a negyvenkét éves Adam Ramsay professzor Brüsszelbe repült, ahol egy lengyel gépre szállt, és átlépte a vasfüggönyt. A világsajtó nagy lármát csapott a távozása körül. Katonai szakértők kijelentették, hogy Ramsay a bakteriológiai hadviselés szakértője. Az angol kormány cáfolatot adott ki. Az állítás valóban nem volt igaz. Kitudódott, hogy Ramsay három munkatársát titkos helyre szállították, családjukkal együtt. A letartóztatási hullám még a kutatóközpont takarítónőjét és a kifutófiút is elérte, csakúgy, mint Ramsay személyes sofőrjét és annak feleségét. Ami pedig a saját nejét illeti, még időben Jugoszláviába utazott a gyerekeivel, ahol nyomát vesztették. Úgy vélték, a férje után ment, de senki sem jelezte, hogy Ramsay vagy bármelyik társa felbukkant volna Moszkvában vagy egy másik szocialista ország fővárosában.
Egy kiszivárgott értesülésből mínuszos hír lett, amely sokkal jobban felháborította a brit közvéleményt, mint a tudós „disszidálása”: a letartóztatások idején a labor kiskutyáját, egy Jeep nevű skót terriert lelőttek a rendőrök, a tetemet pedig elégették.
Június 17-én egy Japánba tartó különgép, fedélzetén a doktor Galdos harvardi professzor vezette tudósokból és orvosokból, az amőbák és az amőbiázis szakértőiből álló küldöttséggel, megszakította az útját Hawaiin, és tizenkét óra hét perckor ismét felszállt. Az ég tiszta volt, az időjárási előrejelzés kedvező. Fél órával később megszakadt a rádiókapcsolat. Sem a gépnek, sem az utasainak nem találták nyomát.
Július 8-ról 9-re virradó éjszaka, a Massachusetts állambeli Cambridge-ben. Hajnali negyed négy. Hét gépkocsi hatol be a Harvard Egyetem területére, és megáll az eltűnt küldöttséget vezető doktor Galdos háza előtt, ahol még mindig lakik a felesége és a két – tizennégy és tizenkilenc éves – fia. Legalább tizenöt ember tör be a házba, elrabolják Galdos asszonyt és a fiait, valamint a két fekete háziszolgát. Egy diák, akinek gyanús a sok autó felvonulása, riasztja a rendőrséget. A távozó kocsikat feltartóztatják. Lövöldözés tör ki. A rendőrség nem képviseli magát elégséges erővel. Két rendőr meghal. Az emberrablók egyik autóját találat éri, és az egyik irodaépület falába vágódik. Csak a gépkocsivezető holttestét találják meg benne. Egy jelentéktelen gengszterét, aki szerepel a New York-i rendőrség nyilvántartásában, és akit a Maffia piszkos munkákra szokott használni.
Szeptember 2-án Nehru Párizsba érkezik. A Champs-Élysées zászlórúdjain India piros-fehér-zöld lobogói repdesnek, rajtuk a lótuszvirággal. Egy elegáns fekete autó befut Villejuifbe Hamblain professzorért, Roland főnökéért: Nehru kíséretének az egyik tagja találkozni óhajt vele. A meglepődött, de kíváncsi Hamblain elfogadja a meghívást. Az autó elviszi Orlyba, behajt a reptérre, átjut több rendőrkordonon, és megáll egy elkülönített repülőgép előtt, a kifutópálya végén, egy rendőrségi rohamkocsi közelében. Hamblaint megkérik, hogy szálljon be a repülőbe. A lépcső alján egy francia rendőr és egy indiai férfi ellenőrzi a személyazonosságát. Egy órával később feldúltan jön le a lépcsőn. Másnap összehívja azokat a munkatársait, akikkel az utóbbi időszakban együtt dolgozott. Megkérdezi tőlük, hogy nem szenved-e valamelyikük látászavarban pár napja vagy hete. Az egyöntetű nemleges válaszra látszik rajta az óriási megkönnyebbülés. Nem ad semmilyen indokot a kérdésre, hanem megjegyzi, hogy ő viszont nagyon fáradt, és kivesz egy hónap rendkívüli szabadságot. Távollétében az asszisztense, Roland Fournier veszi át a munka irányítását. Hamblain azonnal távozik anélkül, hogy bárkivel is kezet fogna. Egyszerre látszik gondterheltnek és felvillanyozottnak.
Roland csodálkozik. Előző nap Hamblain még azt mondta neki, sosem érezte magát ilyen remek formában, bár pár napja megmagyarázhatatlan látászavarai vannak. Ha nem múlik el, tette hozzá, felkeresi Ferrier barátját egy szemfenékvizsgálatra.
Hamblain ekkor ötvenkét éves. Nőtlen. Esetleges viszonyáról sem tudni. Munkatársai tréfálkozva állítják, hogy még mindig szűz. Évek óta egy bejárónő megy hozzá mindennap takarítani, egy gyermektelen özvegyasszony, akinek a számára könnyebbség, hogy a háztartási munkákban nem kell egy hölggyel vetélkednie. Hamblain közli vele, hogy magával viszi nyaralni Bretagne-ba. Most azonnal indulnak. Az asszony tiltakozik, nem mehet el csak így, nem szereti Bretagne-t, nem szereti a tengert, meg fog fázni. Hamblain erre azt válaszolja, hogy szüksége van rá, segítenie kellene idős szüleivel, őket fogja felkeresni. Nem fog fázni, jót is tesz majd neki az út. Szinte
erőnek erejével vonszolja magával, de az izgatott hölgynek még van ideje beszámolni a kalandjáról a péknek és a tejesembernek, amikor hazamegy összepakolni.
Roland megtelefonálja Jeanne-nak a rossz hírt: a főnök helyettesítése sok idejét fogja lefoglalni. Alig fognak tudni találkozni. Bárcsak legalább esténként hozzá mehetne haza! Egyre elviselhetetlenebb a helyzet. Jeanne csitítgatja, megnyugtatja. Vasárnapra megbeszélnek egy randevút. Otthon majd azt mondja, be kell mennie a laborba.
Délután Nehru három órán át tárgyalt Coty elnökkel, majd visszatért a nagykövetségre. Este kilenckor egy hátsó ajtón át távozik megint, és beszáll egy autóba, amely Colombey-be viszi.
Miután Nehru magára hagyta, Coty elnök hívatja P. ezredest, a titkosszolgálat közvetlenül az elnökhöz rendelt osztályának a vezetőjét. Pontos utasításokkal látja el, amelyek hatására az ezredes zavarodottan néz. Nem érti a parancs célját, és magyarázatot kér. Az elnök azt válaszolja, hogy nem szolgálhat magyarázattal, és kéri, lásson hozzá azonnal az első lépések végrehajtásához. Az ezredes ellenveti, hogy a második lépcsőhöz nem rendelkezik elégséges emberi erőforrással. Az elnök azt válaszolja, hogy gondoskodni fog róla. Az ezredes távozása után telefonon megkéri Koenig tábornok honvédelmi minisztert, hogy diszkréten fáradjon át az Élysée-palotába. Megkéri, hogy hívjon vissza Algériából egy ejtőernyős rohamosztagot, és 48 órán belül bocsássa a rendelkezésére. Ezek a katonák már soha nem térnek vissza Algériába, és nem látják többé a családjukat. Fokozatosan, egyesével eltűntnek vagy a háborús harcokban elesettnek nyilvánítják majd őket.
A döbbent tábornok tiltakozik, megtagadja a kérést, felvilágosítást követel. Republikánus lévén nem hajlandó titkos akcióban részt venni. Mit jelentsen ez az egész? Mi lesz a sorsa ezeknek az ejtőernyősöknek? Mit kell tenniük?
Az elnök komoran közli vele, hogy még Franciaország vagy a köztársaság léténél is fontosabb dologról van szó.
Többet nem mondhat, de mivel az alkotmány értelmében ő a hadsereg főparancsnoka, engedelmességet és hallgatást követel a tábornoktól. Halkan hozzáteszi:
– Mondja, úgy nézek én ki, mint aki puccsot akar végrehajtani?
Koenig tábornok végigméri a kedélyes elnököt.
A feltételezés pont ugyanolyan abszurd, mint hogy valamilyen kalandban legyen része. A tábornok meghajol, megteszi, amit kell.
Három nappal később a Le Bourget repülőtéren földet ér egy Algériából érkező katonai gép. Massu tábornok egységének nyolc ejtőernyőse és egy hadnagya száll ki belőle. Civilben vannak. P. ezredes emberei már várják, és egy minibusszal egy külvárosi villába viszik őket. Előző nap csavarhúzóval leszerelték a villa nevének és házszámának a tábláját. Itt kell parancsra várniuk.
Villejuifben az L épület – ahol Roland és Hamblain professzor csapata dolgozik – valamennyi telefonvonalára ráállnak. A gázművek furgonja reggel nyolc órakor beállít, hogy munkásbrigádjával „kicserélje a beérkező gázvezetékeket”. Két „gázszerelőnek” sikerül minden helyiségben elhelyeznie rejtett mikrofonokat, még a labor személyzetének érkezése előtt.
A többiek senkit sem zavarva dolgoznak a pincében. Délután közepe táján az egész csapat távozik a furgonnal.
Az elnöki hivatal titkosszolgálatának az elmúlt hét során folytatott tevékenysége nem kerüli el a többi francia és külföldi titkosszolgálat figyelmét. Az L épület rövidesen kémek és kémelhárítók őrült nyüzsgésének a központjává válik, senki sem tudja, hogy mit keres, de mindenki mást azzal gyanúsít, hogy ő igen. Ha Roland sejtene bármit is ebből az aktivitásból, meg lenne döbbenve. Ő aztán igazán tudja, hogy az L épületben folytatott munka abszolút nem titkos. Közönséges, rutinszerű vizsgálatokat és kísérleteket ismételgetnek meg újra meg újra laboratóriumi állatokon. Ha pedig véletlenül kiderítenének valami újat, egy pillanatig sem akarnák rejtegetni a felfedezést, hanem azonnal megosztanák a hasonló kutatásokat végző kollégákkal a világ minden táján.
És mégis, ügynökök éjjel-nappal hallgatják mindazt, ami elhangzik az L épületben, Roland Fournier és valamennyi munkatársa lakásán, a reggelenként takarító két asszonynál, valamint a Rue de Vaugirard-i lakásban, Roland és Jeanne szerelmének barokk palotájában. A lehallgatóknak néhány kulcsszót kell fejben tartaniuk, jelezniük kell, ha ezek bármelyike bármely körülmények között bárkinek a szájából elhangzik anélkül, hogy a szót kimondó személynek bármi fogalma lenne a fontosságáról.
Itt lép be a képbe Samuel Frend, az Egyesült Államok párizsi nagykövetségének a tisztviselője. „Kulturális attasé”, ám valójában a közvetlenül a Pentagon alá rendelt egyik katonai hírszerző szolgálat tagja. A felszabadító hadsereggel érkezett Franciaországba, és Párizsban maradt. Miközben mély érzelmeket táplál Amerika iránt, gondolkodásában és szokásaiban franciává vált. Áthozatta a feleségét és a gyerekeit, egy fiút és egy lányt, és azóta még két fiuk született, immár Párizsban. Alacsony, vékony férfi. Negyvenkilenc éves, az arca kicsit sovány és mosolygós, szája mindkét szélén a vastag, függőleges ráncok inkább jóindulatot, mint gondokat jeleznek. Erőteljes tonzúrája körül még bőven nőnek világosbarna, sima és engedelmes hajszálak. Kicsit túlságosan is körbenyírt füle nagynak látszik, apró, fekete szeme csillog a rövid, hajánál sötétebb színű szemöldöke alatt. Olcsón, nagyáruházakban öltözködik. Mivel a férfiosztályon nem talál magának méretet, a „fiatalember” osztályra szokott járni. De ami ott van, mindig egy kicsit szűk valahol. A rövid ingujjak és a mosolya miatt nagyon kedvesnek nézik, ami igaz is, és egy kicsit butának, ami viszont nem. Az évek során számos barátot szerzett, és mindenhol elhelyezte az antennáit. A francia titkosszolgálatok természetesen tisztában vannak tevékenysége valódi jellegével, de nem tekintik különösebben fontosnak. Tény, hogy nem kiemelt ügynök, csak egy egyszerű, közönséges hírszerző. Időről időre jó eredményeket szállít, amit udvariasságának, intelligenciájának és főként kíváncsiságának köszönhet. És szükség esetén tud nagyon aktívnak is mutatkozni, ahogy az alacsony emberek szoktak.
Fél órán belül értesülést szerzett arról, hogy Coty elnök magához hívatta Koenig tábornokot, és jelen volt Le Bourget-ban Massu ejtőernyőseinek a kiszállásakor. Az L épületet figyelő vagy figyeltető ügynökök közül egyedül ő tudja, hogy az ott lapuló rejtély aggasztja a Francia Köztársaság elnökét. Ezzel még P. ezredes alárendeltjei sincsenek tisztában. Ám Hamblain professzor Orlyban tett látogatása elkerülte Samuel Frend figyelmét, és nincs tudomása Sri Bahanba létezéséről, még a nevéről sem. Az ő olvasatában az L épület ügye, ha ügy ez egyáltalán, kizárólag a franciákat érinti. Az elnökkel és a katonákkal kapcsolatos vonatkozásai keltették fel a kíváncsiságát. Megfigyelteti a külvárosi villát, amely az ejtőernyősök otthonául szolgál, és hírszerző csápjait kinyújtja a Villejuif körül sürgölődő hálózatokba. Nem tud meg tőlük semmit. Nem történik semmi. Bosszúsan elhatározza, hogy felkeresi a Bretagne-ban vakációzó Hamblain professzort, majd tudományos újságírónak adja ki magát. Elég egy mondat, egy szó, hogy a rejtély nyomába vethesse magát.
De Quiberonban a professzor szüleinek kis egyszintes házát üresen és zárva találja. Szomszédjuk, egy alkalmi horgász, aki egy baleset miatt sántít, és csak jó időben tud kimenni a házából – két kiruccanás között zöldségeket termeszt, és a turistákat figyeli –, habozás nélkül szolgál felvilágosítással. Ez Frend különleges tulajdonsága: az emberek szívesen beszélnek vele, mert mindig érdeklődve hallgatja őket, és egyetért velük. Így tudja meg, hogy a professzort két nappal korábban angol barátai látogatták meg, egy kisebb, eléggé öreg jachttal érkeztek. Franciául volt ráírva a neve, Sourire du Chat, furcsa egy név ez a „Macska mosolya” egy hajónak, de stabilnak és kényelmesnek látszott, ahogy az angolok szeretik. És hát bizony, tegnap reggel mindenki ezzel a jachttal ment el.
– Ki mindenki?
– A professzor, az apja, az anyja, és még egy takarítónő is, akit Párizsból hozott magával. Elkísértem őket a kikötőbe, és láttam, hogy elmennek. Az öreg Hamblain nem látszott valami jókedvűnek, reumás, tudja, és nem ez a legmegfelelőbb időszak a sétahajózásra. Nyugdíjas tanító. A felesége számára viszont amit a fia mond, az maga a Szentírás. Na de az a párizsi csoroszlya! Hallotta volna, miket mondott a főnökének! „Maga megőrült! Én sosem jártam hajón! Tengeribetegségem lesz! Rosszul leszek!” Az meg csak kacagott, jól kinevette. Olyan boldognak látszott, mint aki nászútra indul. Csak nem egy ilyen bolond vénasszonnyal… Micsoda ötlet, hogy a bejárónőjét viszi magával hajókázni. Inkább hagyta volna itt, hogy rendet tartson a házban. Persze én ezt csak úgy mondom, semmi közöm hozzá…
– Tudja, merre mentek?
– Portugáliába, aztán ki a Földközi-tengerre… Ebben az évszakban nyilván melegebb éghajlatra megy az ember, bár idén igazán nem lehet panaszkodni az időjárásra, már majdnem itt van a nagy dagályok ideje, és már olyan, mintha augusztus közepén járnánk…
Párizsba visszatérve Samuel Frend azonnal elküldi a jelentését a Pentagonnak, kódolt táviratban. Megadja a Sourire du Chat leírását, és javasolja, hogy „véletlenül” keressék fel a hajót a tengeren. Például összeütközhetnének vele. A hajótörés ürügyén „kimenthetnék” Hamblain professzort, aki minden bizonnyal valami hihetetlen fontos információk birtokában van, amit már az angolok is tudnak. Az utóbbi félmondattól a jelentést fogadó tiszt felpattan a székéről. Természetesen semmit sem tud a Bahanba-tervről és az abban az Egyesült Államoknak betöltött kiemelkedő szerepéről. A Pentagon úgy vesz benne részt, hogy nem is tud róla. Ennek köszönhető, hogy a Sourire du Chat roncsát már hat nap után megtalálják, pedig különben akár heteken át sodródhatott volna a tengeren. Egy tűzvész teljesen elpusztította a jachtot, amelyből nem maradt más, csak a félig szénné égett hajótörzs. A hét utasnak semmi nyoma. A tengeralattjáró-parancsnok, aki a roncsot felfedezi, rádióüzenetben kér utasítást, és alámerülve követi a délkeleti irányba sodródó roncsot.
Egy másik amerikai tengeralattjáró, amely egészen konkrét okokból még mindig a közelben tartózkodik, vagyis több mint 12 ezer kilométerre hivatalosan meghatározott pozíciójától, veszi és dekódolja az üzenetet, majd maga is küld egyet Washingtonba.
Három órával később az első tengeralattjáró parancsnoka azt az utasítást kapja, hogy gyújtsa fel megint a Sourire du Chat még megmaradt roncsát, de úgy, hogy a hajó süllyedjen el teljesen, aztán pedig felejtse el az incidenst. Sem a jacht roncsának a megtalálása, sem az elégetése nem szerepelhet sem a hivatalos, sem a bizalmas hajónaplóban.
Amikor 1955. szeptember 21-én Roland, akinek sikerült szabaddá tennie magát délutánra és éjszakára, mind a munkájától, mind a családjától, beül Jeanne-nal egy martinique-i specialitásokat kínáló Rue Marbeuf-i étterembe, mit sem tudván igazgatójának sorsáról. Azt hiszi, a professzor vörös orral és fagyott bokával, békésen halászgatja az aprórákokat.
