1955 TAVASZA Jeanne és Roland szerelmének a második tavasza volt. Úgy érezték, még csak most kezdenek élni. A világ első napjának találkozásuk napját tekintették, amely minden újabb találkozásukkor elölről kezdődött. Nehéz akadályok választották el őket: Roland-nak három gyereke volt, egy fiú és két lány, és a felesége sosem fog belemenni a válásba. A férfi ennek ellenére egészen biztos volt abban, hogy valami csoda folytán minden rendbe fog jönni egy napon, talán nemsokára, és hogy végre együtt élhetnek egy végtelen, boldogabb, fényesebb életet, mintha egy folyamatosan táguló úton haladnának a horizont felé. Örökké. Valóban így gondolta. El sem tudta képzelni, hogy a halál véget vessen valaha is ennek a tökéletes boldogságnak. Teljes férfierejével és egy serdülő frissességével és naivitásával szerette Jeanne-t. Találkozásukkor harminckét éves volt, Jeanne harmincöt, most harminchat. Roland miatt csordult túl a szíve, ő nyűgözte le intelligenciájával, és olyannyira feldúlta testével, hogy amikor Jeanne visszanyerte az eszméletét, úgy gondolta, sosem érezheti még egyszer ugyanezt. Ez egyszerűen lehetetlen. És aztán amikor megint megnyílt előtte, a férfi még magasabbra vitte, még messzebbre, a gyönyör vörös fényébe és éjszakájába.
A léte minden vetületét átölelő boldogság valóságos csoda volt, és Jeanne tudta is ezt. Azt is tudta, hogy a közös élet talán veszélybe sodorná a csodát. Ha két vagy három napig nem látta Roland-t, néha fizikailag képtelen volt még levegőt venni is. Ha a hiánya még tovább elnyúlt, úgy szenvedett, mint egy kábítószeres az elvonási tünetektől. És tudta, hogy Roland is szenved, és hogy talán éppen a távollétek szenvedése tartja igazán életben a szerelmüket. Nem alakulhat ki közöttük sem a fásultság, sem bármilyen megszokás, amelynek a fokozatosan felgyülemlő terhe hétköznapivá teszi a különleges dolgokat, elveszi előlük a levegőt. Főként azt nem akarta, hogy bármit is megbánjanak. Szeptemberben, a túl hosszúra nyúlt szabadság után a férfi azt mondta, nem bírja tovább, elhagyja a családját, vele akar élni, még ha nem is tud elválni. Ha ekkor Jeanne biztatta volna, talán meg is teszi. De hallgatott, és Roland soha többé nem hozta szóba. Tudta, mennyire szereti a gyerekeit, és ha arra kényszeríti, hogy miatta váljon meg tőlük, azzal, hogy megszerzi magának, valójában elveszíti.
A tél nagyon hideg volt, a tavasz késett. De április végére hirtelen kivirult, mint egy menyasszony. Jeanne és Roland megszervezett egy ötnapos közös kiruccanást Normandiába, hogy lássák kinyílni a virágoktól kerekedő fákat és felszökkenni a talajból a százszorszépekre frissen és sűrűn rácsodálkozó füvet, mintha sietne az égig érni, mielőtt visszatér a tél.
De az indulás előtti este Roland kisebbik, hároméves lányának begyulladt a füle, magasra szökött a láza, így az apja vele maradt. Az alkalom nem tért vissza. Ez a tavasz elveszett, ami nagy kár, mert több ilyenben már nem is volt részük.
Nehru éppen akkor hagyta el Moszkvát. A következő napokban a „fehérköpenyesek perének” az egyik túlélőjét Hruscsov parancsára ismét letartóztatták, és az orvost egész családjával és a legközelebbi munkatársaival együtt felrakták egy Szibériába induló repülőgépre. A gép megállt üzemanyagért egy katonai reptéren, majd keletre vette az irányt, az Ohotszki-tenger felé, és nem tért vissza.
