JEANNE FELÉBREDT az éjszaka közepén. A szoba másik sarkában égve hagyott egy gyenge lámpát, amely pont elég fényt adott ahhoz, hogy lásson valamit, amikor kinyitja a szemét. Szerelmére nézett. A férfi úgy aludt, mint egy kisgyerek, zajtalanul, nyugodtan. Jobb kezével még mindig fogta a hasáig felhúzott lepedőt, nem akarta, hogy Jeanne lássa nyugalmi állapotban a nemi szervét, mert nevetségesnek tartotta. Mellkasa, melyen egyetlen szőr sem nőtt, széles és lapos volt, finoman dudorodó izmokkal. Decemberben sikerült pár napot együtt tölteniük Marokkóban. Alig hagyták el a szállodát, csak azért szálltak ki az ágyból, hogy ússzanak egyet a medencében, vagy kiüljenek a teraszra. Nem láttak semmit és senkit, csak egymást. A világ többi része alig kivehető díszlet volt csupán, kényelmes és egzotikus köd, illatos vatta, amelybe bebújt a szerelmük. Amikor visszatértek, Jeanne bronzbarna volt, Roland bőre a friss kenyérre emlékeztetett. Lapos mellkasán, amelyet alig emelgetett meg a lélegzése, az apró mellbimbók karamellszínűek voltak. Jeanne odahajolt, hogy lassan hozzáérintse a homlokát a hozzá közelebb esőhöz, nem pont középen, hanem egy kicsit lejjebb, a bal szemöldökénél, ennél a tenyér közepéhez hasonlóan érzékeny pontnál. A mozdulatlanság és a simogatás határán időzött pár másodpercig, ellenállt a vágynak, hogy teljes testével ráfeküdjön, minden egyes pontján hozzáérjen. Ebben állt a meztelenség csodája, az egész test kézzé vált, amellyel megérinthette és megérezhette a másik, a páncélját ugyancsak ledobott testet. Amely ugyanolyan érzékeny, éhes és kíváncsi.
De olyan szépen aludt…
Jeanne megszomjazott. Felült az ágy szélén. A szobában meleg volt, szerelem- és narancshéjillat hatotta át. Tegnap este narancsot ettek, és Jeanne a radiátorokra tette a héját. A szörnyű szilvakék bársonyfüggönyöket elhúzták az ablakoknál. Már azokat is kezdte megszeretni, ahogy a Roland által a légyottjaikra kibérelt, hivalkodó lakás minden más részletét is. A hálószobát és a nappalit is túlterhelték a III. Napóleon stílusú bútorok, az egészen a harmincas évekig felhalmozott mütyürök és szobrocskák. Az ággyal szemben, két ablak között, egy gránátvörös karosszék felett, egy halványsárga selyemruhába öltözött fiatal nő képe lógott aranykeretben. Fonott szőke fürtjei alól nagyon gyengéden nézett Jeanne-ra, megbocsátónón és megértőn követte a szemével, akárhová ment a szobában. Jeanne sosem mulasztott mosolyogni rá. Ők ketten megértették egymást. Felállt, kiment a konyhába. A hatalmas, vörös csempés helyiségben az egyik falon katedrálüvegből készült elszívó volt a gáztűzhely és a faszenes sütő felett. Egy egész regimentnek lehetett volna itt főzni.
A magas ablak a Rue de Vaugirard-ban fekvő öreg ház belső udvarára nézett. A vékony függöny el volt húzva. A szemközti, egy emelettel feljebbi ablakból a Saint-Sulpice-templom fiatal, álmatlanságban szenvedő lelkésze éppen felkelt, hogy elmondjon egy hálaimát, amikor meglátta a meztelen, csodálatos és szabad Jeanne-t, ahogy járt-kelt a vörös szobában, felnyitotta a hatalmas hűtőszekrényt, kivette belőle egy üveg vizet, töltött magának egy pohárba, ivott, megint töltött, megint ivott, hosszadalmasan, élvezettel, felemelt karral, enyhén hátradöntött fejjel, mintha egy sziklafalból fakadó forrásból inna. A plafon nyers fénye megcsillant a vállán és az egyenes, vörösbe játszó barna haján, amely elrejtette a fülét és az orcáját. A csempelapok tükröződése rózsaszínen szegélyezte hosszú combját, az apró mahagóni háromszöget a lágyékán, szép kerek és hegyes kebleinek az alját és ágként emelkedő karját. Miután Jeanne leoltotta a lámpát, a lelkész a földre térdelt, hogy köszönetet mondjon Istennek.
Jeanne visszafeküdt. Roland meg sem moccant. A nő finoman elhúzta a lepedőt, és felfedezte az alvó férfi egész testét. Ahogy ilyen szépnek és védtelennek látta, mint egy gyereket, akit még senki sem rémített meg, örömkönnyek tolultak a szemébe. Nem tudta megszokni, sosem lesz képes megszokni a csodás boldogságot, hogy ennyire szeretheti. Amikor várt rá valahol, és egyszer csak megjelent, úgy érezte, mintha ezer nap gyúlna fényre az égen, és átlényegítené az egész földet. A járda bíborszőnyeggé változott, a kávéházi asztal léghajóvá, a Roland-t körbevevő emberek aranyozott árnyékbaletté, és ahogy elindult felé ebben a dicsfényben, ő volt a világ közepe. Odament hozzá, a kezét nyújtotta felé, ő pedig érezte, hogy keblében duzzad egy fényfelhő, amelyet próbált hatalmas sóhajjal felszabadítani magából. Roland mosolyogva kérdezte, hogy mi történt. Azt válaszolta: „Szeretlek.”
Halkan, gyengéden és hálásan nevetni kezdett, ahogy nézte az alvó nemi szervet. Úgy nézett ki, mint egy kimerült madár, amely az aránytalanul nagy tojásokon kotlik egy habfészekben. Lassan ráhelyezte a kezét a fészekre és a kincseire, mintha egy második fészket akarna képezni. Mire a madár és Roland is felébredt.
