A BOMBAYI REPÜLŐTÉREN egy kíséret nélküli autó várta Nehrut, amely kivitte a városból, egészen egy nagy és szép, szinte palotának is beillő régi házhoz. Szolgák nyitották ki a kert kapuját, majd be is csukták Nehru mögött. Egy sétány szelte át a hatalmas fasorokat és virágágyásokat, amelyeket forgó szökőkutak öntöztek megállás nélkül. A levegőben nedves föld, mangó és szantálfa illata keveredett. Miután kettévágott egy gesztenyefa nagyságú bíbor rododendronbokrot, a sétány egy kis egyszintes, modern épülethez vezetett, okkersárga téglafalakkal. Nehru jól ismerte ezt a házat. Járt itt korábban az apjával, két további alkalommal pedig utóbbi halála óta is, hogy beszéljen azzal az emberrel, aki itt dolgozott, és akinek a bölcsességét nagyra értékelte.
Kiszállt az autóból, amely azonban továbbra is az épület előtt várta. Ennek köszönhetően tudta meg később Jeanne Corbet, amikor kikérdezte a sofőrt, hogy Nehru több mint öt órát töltött bent.
Az ajtóhoz érkezve meglepődött, hogy a korábbi alkalmakkal ellentétben házigazdája nem állt a küszöbön a fogadására. Az ajtó nyitva volt, az előszoba és a folyosó kihalt. Nehru a főfolyosón hatolt be az épület szívébe. A plafonon halkan forogtak a ventilátorok, a falakat fehér kerámialapokkal burkolták, a szakaszosan elhelyezett ablakok üvegén át a tudós szorgoskodó munkatársai helyett ezúttal csak üres laboratóriumokat látott.
A folyosó közepe táján az egymással szembenéző falfülkék két aranyozott bronzszobrot rejtettek. Az egyik Visnut, a világ Megőrzőjét, a másik Sivát, a háromszemű Rombolót ábrázolta. A lábuknál néhány hervadt virágszirom hevert, a tömjénfüstölők már elégtek. Nehru kivette a gomblyukából a rózsát, és Visnu lábához helyezte.
Elért a folyosó végéhez, amely a központi laboratóriumra nyílt. Az ajtóüvegen át látta, hogy két, fehér ruházatot és fejfedőt viselő férfi egy kis üvegdoboz fölé hajol, amelyben egy kék és barna színben pompázó pillangó vergődik. A vele szemben álló férfi észrevette, és jelezte a másiknak, aki megfordult, és rámosolygott. A sötét, cserzett bőrszínű, idős arcot ragyogóan fehér szakáll világította meg. Igencsak erős orra felett a szeme olyan volt, mint egy tökéletes erdő szívébe vezető ösvény. Forrás, gyümölcs, frissesség, árnyék, fény és béke egyszerre.
Nehru összetette a kezét az arca előtt, és meghajolt. A két férfi viszonozta a köszöntést. Nehru be akart menni hozzájuk a laboratóriumba, de az ajtó kulcsra volt zárva. A fiatalabb, gondterheltnek és fáradtnak tűnő férfi intett neki, hogy jöjjön be a szomszédos laborba. Miután belépett, a kémcsövekkel és műszerekkel teli asztalok között egy karosszéket talált, amelyet a két termet elválasztó üvegfal felé fordítottak. A keze ügyében egy belső használatra alkalmas telefonkészülék hevert egy kisasztalon. Az üvegfal túloldalán a fehér szakállas férfi leült vele szemben egy laboratóriumi székre. Felemelte a telefon kagylóját, és intett Nehrunak, hogy kövesse a példáját. Miután Nehru a füléhez helyezte a kagylót, a férfi angolul szólt hozzá.
A tudóst Sri Bahanbának hívták, és ekkor hetvenhét éves volt. Évszázadok óta gazdag és bölcs brahmin családból származott. A gyarmati időkben, Angliában folytatott tanulmányai során lelkesedett a biológia, a zoológia és a botanika és általában az élettudományok iránt. Indiába visszatérve idejét az élet alapelemével, a sejttel kapcsolatos kutatásoknak és kísérleteknek szentelte. Nevét és munkásságát világszerte elismerte a tudományos közösség. Noha nem volt orvos, számos eredményét felhasználta az orvostudomány, ahogy egy évszázaddal korábban Pasteurét. A mikroszkópja alatt felfedezett mindennapos csodák és borzalmak megerősítették hitében, és segítségére voltak lelki útján. Angolul szólt Nehruhoz:
– Köszönöm, hogy eljöttél. És köszönöm, hogy gyorsan jöttél. Nem hinném, hogy lehallgatnának minket, ez a készülék nincs bekötve a telefonközponthoz, szolgáim figyelik a kertet, és nem engednek senkit közelíteni, megtettem minden lehetséges óvintézkedést, de a biztonság kedvéért most áttérünk erről a mindenki által értett nyelvről…
És azzal angol helyett szanszkritul kezdett beszélni. Még Indiában is kevesen voltak képesek olvasni a régi szent nyelven, azok pedig, akik megértették és beszélték is, még kevesebben. Nehru közéjük tartozott. Egyes modern fogalmak visszaadásához az idős férfinak képletes kifejezésekhez és körülíráshoz kellett folyamodnia, de Nehru tökéletesen értette Bahanba mondanivalóját. Amikor öt órával később kilépett, megállt a folyosó közepén a két istenszobor között, összetett kézzel meghajolt előbb az egyik, majd a másik előtt, elvette az immár hervadt rózsát a Megőrző elől, és tiszteletteljesen a Romboló elé fektette.
A férfi, akit az angol titkosszolgálat nyomban az ügyre állított, tudott szanszkritul, de nem jutott el a laborig. A szolgák elfogták, és kikísérték a kerítésen túlra. A mások titkainak felderítésével foglalkozók dolga messze nem olyan könnyű, mint egyes könyvek vagy filmek alapján gondolhatnánk. Ráadásul 1955-ben a lehallgatási technikák olyan messze álltak még a maiaktól, mint az ökrös szekér a holdrakétától. Senki sem hallotta, mi hangzott el aznap a palotában. A 307-es sziget lakóihoz később jutott el az információ, Jeanne Corbet pedig aztán tőlük értesült.
