Azt mondod, nincs True Detective (A törvény nevében) a jó öreg Matthew McConaughey – Woody Harrelson páros nélkül? Hogy a második széria úgy süllyed majd el a mocsárban, akár egy hulla a kietlen lápvidéken? Pedig igenis érdemes adni egy esélyt a nyomozós HBO-sorozat második szezonjának: ugyanúgy mocskos, mint elődje, csak épp máshogy ránt le minket a bűn tengerének legmélyére. Lássuk, mit szűrhetünk le az első három epizód alapján! A cikk nyomokban spoilert tartalmazhat!
Mind azt kapjuk, amit megérdemlünk.
– hirdeti a sorozat, ezért mindjárt megismerjük az öntörvényű, kiégett, folyton vedelő Ray Velcoro nyomozót (Colin Farrell), aki a Vinci nevű kaliforniai városkában, vagy inkább porfészekben teljesít szolgálatot. Akinek hiányzik Rust Cohle (Matthew McConaughey) az első évadból, az Ray Velcoróval fog vigasztalódni.
A második széria négy főszereplővel dolgozik: Ray-en kívül találkozhatunk még a vagány állami rendőrnővel, Ani-val (Rachel McAdams), az országúti rendőrrel, Paul-lal (Taylor Kitsch), és egy Frank Semyon nevű üzletemberrel (Vince Vaughn). A négy főszereplő sztorija akkor találkozik, amikor előkerül Ben Caspere hivatalnok holtteste. A férfi szemébe savat csepegtettek (mind azt kapjuk, amit megérdemlünk?), és egyéb módon is megbecstelenítették, pedig épp egy fontos üzleti találkozója lett volna Frank Semyonnal. Ekkor veszi kezdetét a nyomozás, és persze a négy főszereplő személyes drámája, ami legalább akkora hangsúlyt kap, mint a szövevényes krimiszál.
Mind a négy figurának megvan a maga keresztje: akad olyan, akinek felesége nemi erőszak áldozatává vált, van, akit részeges apja gyerekkorában rendszeresen bezárt a pincébe, és találunk olyat is, akit sebhelyek emlékeztetnek fájó múltjára. Ahogy egyre jobban megismerjük a szereplőket, a sötét titkok szép lassan kerülnek felszínre. A legerősebb és legtragikusabb karakter egyelőre Ray Velcoro, aki az első epizódban fia egyik zaklatóját regulázza meg a maga módján: végignézeti a sráccal, ahogy annak apját véresre veri, majd kilátásba helyez egy lefejezést is. Colin Farrell zsigerből játssza a magának való nyomozót, aki körülbelül annyi whiskyt iszik, mint amennyi vizet nekünk kéne fogyasztanunk kánikula idején.
Új köntösben
Akár tetszik akár nem, a True Detective második sorozata új főcímzenét kapott. Hol vannak már azok az idők, amikor a The Handsome Family búskomor muzsikája zakatolt az epizódok előtt? Helyette Leonard Cohen énekli a Nevermind című dalát mély, karcos hangján. Ahogy egyre többször hallgatjuk ezt a számot, egyre sejtelmesebbnek és ridegebbnek tűnik.
A város feeling már a főcímben is beköszön, nem véletlenül. Nic Pizzolatto ezúttal a kietlen, elidegenedett, mégis folyton morajló iparvárosok hangulatát lovagolja meg. Füstöt, gőzt pöfékelő Los Angeles-i gyárak és óriási, egymásba fonódó sztrádák képei elevenednek meg előttünk. A Vinci nevű kisvárosban sem találkozunk mással, csak szeméttel, betonnal, vassal, és persze korrupcióval. Az első szériához hasonlóan tehát itt is fontos szerepet kap a nyomasztó atmoszférájú helyszín, ami kitűnő táptalajt biztosít a bűnnek. Ahogy az első, úgy a második epizód is lassan csordogál, de a nyomozás során olyan izgalmas figurák tűnnek fel a színen, akik már puszta megjelenésükkel, beszédükkel levesznek minket a lábunkról. Ha már a beszédnél tartunk, egyre drámaibb, hatásvadász dialógusoknak lehetünk fültanúi: Rachel McAdams előszeretettel tart óriási hatásszünetet egy-egy mondata között, miközben beszélgetőpartnerének hátat fordítva gondterhelten kortyolgatja a whiskyt, amit Velcoro nyomozóhoz hasonlóan ő is előszeretettel fogyaszt. Colin Farrell pedig olyan mélabús szemekkel ücsörög a lepattant krimó félhomályában, hogy meg sem kell szólalnia, átérezzük minden kínját.
A szereplők drámájának és az erős atmoszférának köszönhetően a gépszíj a második-harmadik epizódnál beránt minket. Teljesen felesleges az éj évadot a Matthew McConaughey féle nyomozósdihoz hasonlítani. Nic Pizzolatto új szereplőkkel és új helyszínnel hozta el nekünk a bűn, a mocsok és a dráma gondosan összekotyvasztott egyvelegét. Hogy ez az új recept végül beválik-e, még nem tudni, de az első három falat meggyőző volt. Sőt, most jött csak meg az étvágyunk a többihez!
