+ Ajánló

Sellőcsontvázat találtak egy régi parókián

elizabeth gifford

Bár a jelenség nem ismeretlen a tudomány előtt – sőt, neve is van: sirenomelia – mindez mégsem ad magyarázatot a sellőkről és fókatündérekről szóló legendákra.

Elizabeth Gifford kellemesen borzongató, üdítően okos és könnyed sellő-regényéről már írtunk: Sellők márpedig léteztek, persze nem pont úgy… címmel, most pedig egy részletet is közlünk a regényből. Olvass bele!

Elizabeth GiffordA tenger háza [Secrets of the Sea House] – General Press Könyvkiadó, 2015 – fordította Kiss Ádám – 304 oldal; kartonált, füles borító – ISBN 9789636437619

Prológus

Az ükanyám fókatündér volt. Levetette fókabőrét, beleszeretett egy halászba, gyermeket szült neki, aztán elhagyta őket. Előbb vagy utóbb a fókaemberek mindig visszatérnek a tengerbe.
Legalábbis anya régen így mesélte. Elizabet Gifford
– És ez igaz? – kérdeztem tőle. Elisabeth Gifford
– Olyan valóságos, akárcsak te meg én, Ruthie – válaszolta.
– A szigeteken sokak ereiben a fókanép vére csörgedezik.
Később arra gondoltam, hogy biztosan így lehet. Ezért hagyott el ő is. Nem tudott ellenállni a tenger hívásának, mert selkie volt.
Sokáig könnyebb volt ezt hinnem. Mert ha így történt, egy napon talán visszatér, és akkor végre hazamehetek.

elizabeth gifford

elizabeth gifford

Első rész / 1.fejezet

Ruth, 1992

Azt hiszem, sosem éreztem magam annyira szerencsésnek vagy izgatottnak, mint azon az első éjszakán, amelyet a Tigh na Marában, a tenger házában töltöttünk. Ott és akkor rögvest képes lettem volna felpattanni, és folytatni a festést. Vaksötét volt, a város fényei még csak nem is pislákoltak. Benyomtam az ébresztőóra lámpácskáját. Hajnali kettő.

Közelebb bújtam Michael hátához. Biztos pont volt a sötétben; a jelenléte megnyugtatóan hatott rám. Amikor először találkoztam vele, arra gondoltam, hogy túl magas és nyurga, egy számomra ismeretlen fajhoz tartozik. Aztán rájöttem, hogy épp ilyennek kell lennie. Egy facsemetére emlékeztetett az erdő közepén, fakóbarna haja a téli levelek színében játszott. Most pedig kimerülten feküdt mellettem, és semmit sem észlelt az őt körülvevő világból.

Több hónapnyi verejtékes és piszkos munka árán a régi épület olyanná lett, mint egy üres vászon, hogy aztán belevágjunk a felújítások hosszú sorába, amellyel beköltözésre alkalmassá tehettük a házat. Igazság szerint még mindig csak a hálószobánk és a félkész konyha volt használható, de a György korabeli helyiségek méreteiből, az elegáns ablakokból és a faragott kandallókból már látszott, hogy a ház egy szép napon gyönyörű lesz.

Újra átfordultam, túl ébernek éreztem magam, noha hajnali kettő volt, ráadásul rettenetesen megszomjaztam, valószínűleg a tarberti boltban vásárolt kétes minőségű spanyol bornak köszönhetően. Nem akartam a hálószobai mosdóból inni: nemrég szedtünk ki egy döglött madarat a tartályból, amely az emeleti csapokat látta el vízzel.

Dideregve bújtam ki a takaró alól. A tűz kialudt a hálószobai kályhában. Amilyen halkan csak tudtam, lementem a lépcsőn, és a kezemmel tapogattam ki a hideg falat a koromsötét részeken.

Lent a konyhában megtöltöttem egy bögrét a csapnál, és miközben a vizet kortyoltam, a hegyek fekete kontúrját bámultam. A hold üveges tekintettel meredt rám az éjszakai égboltról. A szobát szürke árnyékok töltötték meg, de a konyhának jót tett a sötétség. Szinte azt képzelhette az ember, hogy a sarokban terpeszkedő, bizonytalan formájú anyag egy vadonatúj sütő, és nem egy rongyokkal letakart asztalosbak egy apró főzőlappal meg egy lavórral.

Az ablak mellett a holdfényben jól látszott a téglalap alakú faliújság a szobákra vonatkozó tennivalók listájával, anyagdarabokkal, festékmintákkal és a magazinokból kitépett, tökéletes helyiségek képeivel – egy kollázs arról, hogy miként fest majd a Tigh na Mara egyszer. Szerettem a rozoga konyhaasztalnál üldögélni, és javítgatni a listát, hozzáírni, kihúzni pontokat, és élvezni azt az édes érzést, ahogy végleges otthonunk végre lassan kiemelkedik az undorító, még a kietlen tél folyamán vásárolt romok közül.

Először egy elemlámpa fényénél vettem szemügyre a házat, végigfuttattam a tompa fényt a bedeszkázott ablakokon és a megrepedt, zöldes, nyirkos csíkoktól éktelenkedő falakon. Fel kellett feszítenünk a hátsó ajtót, hogy bejussunk. A levegőt betöltötte a rothadó növények szaga. Mocskos gyapjúbundák halmai hevertek a romos konyhában. Kosz és törmelék mindenhol. A falakból áradó hideg szinte kiszívta a meleget az arcomból és a kezemből.

A legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy visszamenjek Londonba.

– Ne a felfordulást nézd – mondta Michael. – Gondolj arra, hogy milyen lesz frissen festve. A konyhaablakokon függönyök lógnának, ide meg állíthatnánk egy nagy fenyőasztalt.

Most, hogy a ház külseje már többé-kevésbé ellenállt az időjárás viszontagságainak, és kilakoltattuk a patkányokat, befoltoztuk a tetőn tátongó lyukakat, kisöpörtük a törmeléket, és az örökkévalóságig tartó vakolás meg festés után végre beköltöztünk, elképzelhetőnek tűnt, hogy egy szép napon a rideg építkezés helyén álló Tigh na Marát az otthonunknak érezzük majd.

A következő lépés azonban teljesen lehetetlennek hatott. Amikor a ház készen áll, belépünk a bejárati ajtón, és egy apró, meleg batyut tartok majd a kezemben, egy pici, alvó arcocskát a puha kendőfészekben. A gyermekünket.

Igyekeztem nem a faliújság aljára pillantani, ahol a kifizetetlen számlák sorakoztak gyűrött csomókban. Az aggodalomtól egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom.

Felfordítottam a bögrét, és letettem a csöpögtetőre – óvatosan, mert a mosogató még kissé elállt a faltól, és csak néhány deszkával támasztottuk alá. A fagyos kőlapokon kezdett megfájdulni a lábam. A vállamat csípte a hideg.

Alig szűrődött be némi holdfény, ahogy átvágtam a hallon, hogy visszamenjek az emeletre. Az új parketta durvasága dörzsölte meztelen talpamat, a hiányzó szegőléc felől jeges fuvallat csapott meg, és agyagos illatot hozott magával. Megremegtem, és az alsó korlátot megvilágító holdfénytócsa felé vettem az irányt. Kinyújtottam a kezemet, hogy megfogjam a korlát díszoszlopát, és éreztem a hűvös festékréteget a tenyerem alatt.

Ekkor láttam meg a szemem sarkából: egy gyors, apró, szárnycsapásszerű villanást. Láttam, ahogy egy kéz közelít a korláthoz, épp az enyém nyomában.

Megdermedtem. A vér hirtelen fájdalmasan dobolni kezdett a talpamban, élesebben éreztem az agyag illatát az orromban, ösztönösen menekülni akartam. Olyan közel volt, olyan tapinthatóan jelenvalónak éreztem, hogy arra vártam, mikor tűnik fel előttem. Nem kaptam levegőt. A szívem hevesen kalapált, és attól féltem, hogy mindjárt felmondja a szolgálatot.

Aztán eltűnt. Megszűnt a feszültség körülöttem. Elizabet Gifford

Felrohantam a lépcsőn, a szobánk ajtaja félig nyitva volt, ahogy hagytam. Visszahuppantam az ágyba, és Michael közelébe húzódtam. Mormogott valamit, de nem ébredt fel.

A sötétbe bámultam. Mi az ördög történt? A szememből érkező üzenet csak késve jutott el az agyamig. Az elmém félálomban a bolondját járatta velem, és pánikba estem. Végül újra rendes ütemben vert a szívem, és majdnem meggyőztem magam, hogy csak a képzeletem játszott velem, félig-meddig el is szundítottam, amikor hirtelen újra felriadtam. Kinyitottam a szememet a vaksötétben. Akkor miért éreztem annyira valóságosnak, mintha valaki más is ott állt volna mellettem a folyosón, olyan közel, hogy egy pillanatig azt sem tudtam, hogy melyikük vagyok én?

A félelem újra kezdett a hatalmába keríteni. Gyengének éreztem magam, és a hányinger kerülgetett, de semmit sem tehettem; tovább feküdtem rémülten, éberen, és kiélesedett érzékeimmel a csendes ház apró neszei után hallgatóztam.

Füleltem, ahogy a hullámok finom lehelete megtörik a parton. Felkeltem, a széken heverő pokrócot a vállamra terítettem, odamentem az ablakhoz, és felhúztam a rolót. A hold tökéletesen kerekedett a fekete égbolton. Fényes pászmákat vetített a tengerre, amelyek mintha egyre távolodtak volna a sötétben, majd eltűntek.

Egy darabig ezeket figyeltem, és lassan megnyugodtam. Végül még aludtam is egy keveset.

 

Amikor Michael másnap reggel belépett a szobába két bögre kávéval, a nap már erősen sütött a roló résein át.

– Ma érkezik a faanyag – mondta, miközben előhúzott egy pólót, és gyorsan megszagolta. Belebújtatta a kezét. – Estére talán leparkettázzuk a tengerpartra néző szobát.

Lehuppant az ágyra, amitől a matrac rugózni kezdett, és felhúzta az előző napi piszkos farmerját. Vigyáznom kellett, hogy ki ne löttyintsem a kávémat az új paplanra. A fekete löttynek olajos, keserű szaga volt. Talán túl sokáig állt a fémdobozban. Letettem a bögrét az egyik oldalon álló narancsszínű dobozra, amelyet egy új konyharuhával takartunk le az elegancia jegyében.

– Donny átjön, és segít felszedni a maradék régi parkettát. De először ásunk egy árkot, hogy lefektessük a vezetékeket.

– Én is jövök segíteni – ajánlottam. Elizabet Gifford

– Azt hittem, be akarod fejezni a rajzaidat.

Hozzám hajolt, és egy gyors puszit nyomott az arcomra. Hosszú, vékony keze sokat formálódott, az izmok és az erek hangsúlyosabbá váltak rajta. Fáradhatatlanul dolgozott, hogy kiköltözhessünk a lakókocsiból. Utálta az apró ágyat, amelyen nem tudott rendesen kinyújtózni, de én egészen megszerettem a homokbuckák védelmében élni, közvetlenül a kihalt tengerpart és az Atlanti-óceán óriási hullámai mellett, amelyek olvasztott üvegként horgadtak fel az acélkék téli levegőben. Örültem, hogy a Tigh na Mara majdnem ugyanolyan közel volt a vízhez, mint ideiglenes szállásunk, a dűnék túloldalán, ahol a zöldbe burkolózó tengerparti síkság átadta helyét az ezüstösen hullámzó buckafűnek. És a messzeségbe nyúló, lapos tengerpartnak.

Michael felállt, kinyújtóztatta hosszú felsőtestét, és göndör hajába túrt. Azt hiszem, azért szerettem bele, mert amikor rám figyelt, magassága miatt kissé előregörnyedt, mint aki igazán hallani akarja a mondandómat. Olyan kedves és karcsú volt, drótszerű, szőke tincsei egy középkori puttóképre emlékeztettek. Felhúzott egy pulóvert, aztán a piszkos kezeslábasát. Elmosolyodott, a lábára csapott, és már készen is állt a munkára.

– Donny félórán belül itt lesz. Elizabet Gifford

– Mindjárt felkelek. Csak nem aludtam valami jól.

– Igen, tudom. Én is mindig a következő lépésen töröm a fejemet, látom magam előtt, ahogy kinyitunk, és megérkeznek az első vendégek. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ebben a házban élünk, egy ilyen fantasztikus helyen.

Hallottam, ahogy fütyül, miközben lement a lépcsőn.

Újra tüzet raktam a kandallóban, majd a hálószoba sarkában álló mosdónál szörnyen jeges vízben megmosakodtam. Felhúztam a farmeromat, felvettem egy flanelinget, és bűntudatom támadt, amiért Michael végzi a kimerítő munkát, míg én az egyetlen kényelmes szobában üldögélek, és gyíkokat rajzolgatok. A kötet a hüllők idegrendszeréről szólt, és épp belevágtam az utolsó fejezetbe: „A Podarcis erhardii, közismertebb nevén az égei-tengeri faligyík agya és idegrendszere.” Michael megszokta, hogy egy terráriummal és a benne lakó gyíkcsaláddal alszik egy szobában, és a tartály alján gyülekező viaszos gubók kissé fanyar szaga sem zavarta.

Felemeltem a szigetelőanyagot, és benéztem a terrárium oldalán át, hogy lássam, jól vannak-e az állatok. Egy farok hirtelen megvillant menekülés közben, a két gyík új helyre iramodott, majd megdermedt. Ezeket az állatokat sosem lehet megszelídíteni. Nagyon kicsi és nagyon ősi agyuk van, amely egyetlen alapelvet követ: a túlélését. Egész életüket állandó éberségben töltik, veszély után fülelnek, gyíkszemükkel a környezetüket pásztázzák, a lábujjaikkal a föld minden rezdülést érzékelik, hogy aztán érzékszerveik egyetlen üzenetet küldjenek az agykérgükbe: menekülj, menekülj azonnal! Nem mérlegelnek vagy gondolkoznak; a beérkező ingerek egyszerűen csak elérnek egy határértéket, és nekiiramodnak. Sikamlós, éber kis túlélők olyan hatékony evolúciós stratégiával, hogy minden fejlettebb fajban van egy kevéske a gyíkok agyából.

Felgyűrtem a pulóverem ujját, és óvatosan benyúltam a terráriumba. Egy villanás, és mindketten a másik sarokba rohantak, miközben oldalra nyúló lábaikat kapkodták az apró homokfelhőben. Innen azonban nem volt menekvés. Kezemmel lassan közelítettem a sarok felé; még egy gyors mozdulat, és a markom összezáródott az egyikük körül. Éreztem, ahogy az apró izomköteg ficánkol a tenyeremben, és a hátsó lábával kapálózik.

A kloroformos üveget a mellkasomhoz szorítottam a felkarommal, és lecsavartam a tetejét. Aztán egy vattapamaccsal letakartam a száját, és a szabad kezemmel megdöntöttem. A nedves anyagot a küszködő gyíkhoz nyomtam, és megvártam, amíg elernyed. Visszatettem a kupakot az üvegre, és leültem az asztalomhoz. Az állat egy kartondarabon hevert, emberszerűen kinyújtott mellső és a hátsó lábaival egy szakszerűen megkopasztott csirkére vagy egy rajzolt békára emlékeztetett. Megfogtam a szikét, és elkezdtem felvágni a hasát, hogy felvázolhassam az idegeket.

Egyszer csak feltűnt, hogy a lenti kopácsolás és hasogatás abbamaradt. Van egy fantasztikus képességem, amelynek köszönhetően a legnagyobb zajban is zavartalanul tudok dolgozni, de ez a hirtelen csend nyugtalanított. Még a földbe mélyedő ásó hangját sem hallottam. Valami történt, gondoltam, és összefont karral lementem a földszintre. Reméltem, hogy nem adódott újabb probléma. Michael édesapjától elég pénzt kaptunk kölcsön, hogy előkészítsük az egykori parókiát az első vendégek érkezésére, de az adósság törlesztéséhez a lehető leghamarabb ki kellett nyitnunk.

Lementem az előszobába, és szorosan összefontam a karomat, hogy ne fázzak annyira. A tengerpartra néző szoba félkörívben elhelyezkedő ablakai az Atlanti-óceánra nyíltak, így a helyiség sokkal inkább a tenger hangulatát árasztotta, mint egy egyszerű szobáét. Michael és Donny combközépig eltűntek a parkettát tartó gerendák között, és meredten bámultak valamire. Amikor Michael észrevett, nem tűnt túl boldognak.

– Mi az? – kérdeztem. – Ne kímélj! Korhadás?

Donny feldúltan és komoran nézett. Michael egészen elfehéredett a nyári barnultság és a régi parketta felszedésével járó kosz alatt. Jéghideg volt odabent. A rothadás és a nedvesség penészes szagát éreztem.

– Nem akarom, hogy lásd – mondta. – Nem fog tetszeni.

– Mi az? Jaj, istenem, csak nem megint egy patkány?!

Végiglépkedtem a fal mentén, ahol még volt parketta, majd leereszkedtem a gerendák közti lyukba. A nedves és homokos földet törmelék borította. Michael és Donny egy apró, sötétbarna doboz két oldalán álltak, amely jobban megnézve egy rozsdás fémládának tűnt. A fiúk szemmel láthatólag most ásták ki a homokos talajból.

A teteje nyitva volt. Elizabet Gifford

Odafurakodtam Michael mellé, így meg kellett kapaszkodnia a mögötte lévő gerendában.

– Ne! – kérte. Elizabet Gifford

Leguggoltam, és belenéztem. Megcsapott a közeli föld savanykás illata. Egy rakás apró csontot és foszladozó gyapjúcafatokat láttam. Az elrendezés szinte szimmetrikus volt: egy kicsi koponya, nyúlé vagy macskáé. A csontok sárgásan csillogtak, bogarak és más lények tisztították meg, amelyek az évek alatt bejutottak a rozsdásodó ládába. Nem értettem, hogy miért temetett el valaki egy macskát a ház alatt. Aztán oldalra fordítottam a fejemet, és megdermedtem.

Ez nem egy házi kedvenc vagy kisállat teste volt, hanem egy gyermeké, ám mindene olyan apró volt, hogy biztosan komoly súlyhiánnyal vagy túl korán született. A tekintetem végigfutott a karcsonton, majd az egyik lábon.

Valami nem volt rendjén. Hol a másik láb? Közelebb hajoltam, és észrevettem, hogy a combcsont különösen vastag, a közepén egy hosszú bemélyedéssel. Hirtelen megértettem, hogy egyetlen csont sem hiányzik, hanem a két láb egyetlen végtaggá olvadt össze. Az alig látható lábfejek apró nyúlványokként fordultak oldalra.

A szívem kihagyott egy ütemet. El se tudtam hinni, mit találtunk. Elizabet Gifford

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top