Tompa Andrea: A hóhér háza – Libri Könyvkiadó, 2015 – 442 oldal, keménytábla, védőborító
Harminc tojás
Az üvegcipő második felvonása alatt történt, amikor már javában folyt az esküvő, a színészek pedig lustán mulattak egy üveg vízzel a kezükben, és a kis Irma is kezdett megrészegedni a pálinkától, megint cicit akart adni a kismacskának, mint az első felvonásban, s a fojtott levegőben a vihar kitörni készült: ’87 májusának végén a vásárhelyi főiskolások vendégjátékán most, kedd délután is kevesen ültek a nézőtéren, ismerősök, rokonok, színire készülők és az amatőr társulat, az elárvult, rendező nélkül maradt Zsebszínház néhány tagja (Ödön, a Zsebszínház szobafestő-rendezője Svédországba távozott, előtte az állomáson még eljátszotta utolsó pantomimjét, egy fehér zsebkendővel integetett a vonatból, aztán állóképbe merevedett), az amatőr színészek közt ott ült a magabiztos tizedikes lány, felvételije előtt két héttel, az áprilisban megtartott országos magyar irodalmi olimpiász után, ahonnan az Ifjúmunkás és a Hét különdíjait is elhozta a Bánk bánról írt dolgozatával, s a lány úgy érezte, nincs félnivalója a tizenegyedikbe való felvételitől, mert a líceum magyar testvérosztályában már évek óta tizennyolc bölcsészhelyet adtak, s a lány nyugodtan ült a helyén az ötödik sor közepén, Nyilván elsőnek fogok bekerülni, gondolta a váratlan áprilisi olimpiászos diadalmenet után, de az egyetem filológia szakán, ahova a nővére készült, mindössze hét magyar szakos helyet hirdettek, amelyre tavaly százhetvenen jelentkeztek, s a nővére, aki magyar‒román szakra akart menni, aznap is különórán volt a legjobb magyartanárnál, Julika néninél, aki a Sétatéri színházhoz közel, a Szamoson túl lakott, Talán a harmadik felvonást elérem, mondta Juci még reggel, talán a harmadik felvonást még eléri, gondolta a húga, mert a testvére is látni akarta barátnőjüket, akit egyből felvettek színire, ahol összesen három hely volt, így aztán a vizsgaelőadáson legfeljebb háromszereplős darabot mutathattak volna be, viccelődtek a színisek, még a Godot-t sem tudnák eljátszani, ezért most a főiskola minden évfolyama játszott, sőt néhány vásárhelyi színész is, hogy az összes szereplő meglegyen Az üvegcipőben, de felvonás közben egyszer csak megdörrent odakint az ég, a nézőtéri ajtó felől hallani lehetett, hogy alig néhány perccel a színpadi vihar előtt kitört az égiháború, s a tizedikes lány aggódva nézett le fekete bársonypapucsára, amelynek e héten ő volt a soros viselője: a tizenkettedikes Gyöngyi, az első emeleti szomszéd kínai cipőjét viselte, amit Jucival együtt hárman hordtak felváltva, cserébe a zöld kordbársony Levi’sért, s a kényelmes bársonycipő Gyöngyi 38-as, Juci 39-es és az ő 40-es lábára is jó volt, csak belül kezdett már foszladozni a papundeklibélés, meg a szaga is egyre erősebb volt, mert mezítlábra húzták, mentolos hintőporral szórták a belsejét, kimosni nem merték, nehogy végképp szétmenjen, Megvárom hátul a vihar végét, gondolta a lány, de még hátravolt egy szünet és a harmadik felvonás, s akkor hirtelen a színházi égzengés is elkezdődött, a násznép menekülni kezdett a leszakadó vihar elől a fedett veranda felé, s a zajban a lány észre sem vette, hogy kinyílt a hozzá közel eső oldalsó ajtó, Itt van a lányom?, kérdezte lihegve valaki, és egy ültetőnéni félrehúzta a nehéz barna bársonyfüggönyt, és elemlámpájával megvilágította a körmét rágó lányt az ötödik sorban: az ázott mama elnézést kért, felállított egy házaspárt – Krisztina szülei voltak, egyébként ő is Krisztina miatt jött el a mai előadásra –, és leült a lánya mellé: piros-sötétkék-fehér babos vállpántos ruhája, amit a nagymama varrt, s amiért aznap a központi kereskedelmi vállalatnál megrótták, és mint erkölcstelen viseletet a jövőben betiltották, egészen rátapadt, a mama egy szétázott Igazságot tartott a kezében, az újság négy oldala egyetlen vastag ronggyá tapadt, odahajolt a meglepett lányhoz, és még mindig zihálva súgta a fülébe, a felvételi, de a többit elnyelte az égzengés, amely előbb kintről érkezett, aztán a nézők derülésére a nyári vihar egy magasabb regiszterben a színpadon folytatódott, a mama arcán – tegnap este felcsavart haja teljesen kiegyenesedett, világoskék szemfestéke megfolyt – az esőcseppek összekeveredtek titkolni próbált könnyeivel, kapóra jött tehát az eső: a lány egészen közel hajolva a színpadról megvilágított ijedt arcba nézett, mintha nem is a szavakat akarná leolvasni a szigorú, egyenes és most különösen sápadt ajakról, hanem a hatást: a mama két kézzel fogta az ázott, kibetűzhetetlen újságot, és rázta, s a hidegtől reszketve elismételte most már hangosan, Nincs felvételi az Adyba, az újság a magyar tagozatos iskolák közt nem sorolta fel az általa választottat, mert ilyen egyszerűen és közvetlenül közöltek egy hírt: hallgatással és hiánnyal, hogy nincs többé magyar osztály az egykori református gimnáziumban, aminek Ady Endréhez ugyan semmi köze nem volt, annál több Apáczaihoz, aki itt kezdett filozófiát és teológiát tanítani, és háromszáznyolcvan év aznap, 1987. május végén egy újsághírrel lezárult, Le van szarva a háromszáznyolcvan év! Miért nem bírták ki még két évig!, toporzékolt a nagyapjának, aki kivételesen nem mert rászólni a csúnya beszédért, de ez a hír nem lehetett sajtóhiba vagy véletlen elírás, egyszerűen ez volt egy döntés bejelentésének régről örökölt, a kívülálló számára ártatlannak tűnő módszere: „A Kolozsváron működő ügyvédek jegyzéke”, írta a kolozsvári Igazság elődje, az Ellenzék 1941 januárjában, és Neumann Jenő a névjegyzékből megtudhatta, hogy ő többé nem tartozik a Kolozsváron működő ügyvédek közé, mintha a szolgálatkész újság ezzel csak tájékoztatni szerette volna becsületes olvasóközönségét, hasznos információt nyújtani a város polgárainak, hogy hova fordulhatnak, Jenő bácsit pedig törölték a névjegyzékből, egyszerűen megszűnt létezni, akárcsak Pál nevű testvérének Stadion nevű sportszerboltja, amely a következő évben nem szerepelt az újságban hirdetett „keresztény beszerzési források” között, majd a kis üzletet mint „román‒zsidó világcéget” lepecsételték, hogy aztán magával a tulajdonossal készíttessék el az átadási leltárt, ’46 őszén pedig ugyanez a lap írta meg, hogy dr. Constantinescu Neumann Erzsébet nem tagja a Kommunisták Romániai Pártjának, pedig Kocka majd egy évet ült illegális kommunistaként a szamosfalvi börtönben, és Kocka (bár már második férjétől is elvált) kézbe foghatta az újságot, hogy megtudja belőle, ő többé nem párttag, mert mindent, mindenkit ugyanúgy zártak ki és be, mint az Ady‒Şincai líceumban a magyar tannyelvű testvérosztály vastag falú, alacsony, boltíves termét a reményteli bölcsészlány orra előtt: vége, gondolta, nincs több iskola, mert a régi, matematika‒fizika tagozatosba nem felvételizhetett, egyik tárgyból sem tudott volna felkészülni két hét alatt, s a most másodéves színifőiskolás Krisztina, aki szintén tizenegyedikes korában került szakiskolába, mert kiesett a felvételin, éppen részegen dalolta a színpadon, „Boldogságom hímpora, / Lenge szellő lengedez”, mert Krisztinát műbútor-asztalosi érettségijével vették fel, diplomamunkája egy zongoraszék volt, amit aznap reggel látott először, amikor vizsgázni ment: hatalmas pénzért, 500 lejért csinálták meg a színház műhelyében és oda is vándorolt vissza teljesen ingyen, otthon nem volt rá szükség, mert Krisztinának saját zongoraszéke és pianínója volt, s Krisztina most hamisan énekelve himbálta magát az „édes mérges” Sipos Lajos előtt, akit az évfolyam kopaszodó rendezője alakított, Kislányom, menjünk haza, szólalt meg aztán a mama, a színpadon pedig a zavart tömeg fejvesztve menekült az eső elől, amely csak hangjában volt jelen, mert az eső a hangszórókból ömlött, de szokatlan rendezői megoldással egyetlen vízcsepp sem hullott a színpadra, az egyetlen csuromvizes ember, a mama, a nézőtéren ült, s a színpadon senki sem tűnt meglepettnek, nem csodálkozott, nem szólalt meg, el sem káromkodta magát véletlenül, hallgatott és fegyelmezetten játszotta tovább a szerepét, Elvették a vizet, mondta Krisztina röhögve a szünetben, amikor hátrament hozzá, mert a lány mégis ott maradt az előadásra, a mamának elmondta, hogy Vásárhelyen állítólag lehet kapni tojást, előadás után lemegy a színészekkel busszal, és hoz legalább harminc tojást, ennyi van egy tálcán, egy nap alatt megjárja, és holnap visszajön az éjjeli vonattal, a mama pedig szó nélkül elővette a pénztárcáját, és adott két zöld ötvenest, aztán sietett haza tanítani, és mindegy volt már, hogy megy-e iskolába holnap, vagy sem, Nincs hova menni, gondolta a lány, minthogy az iskola sem jön többé hozzá, mert most annak a nyálas, utált versnek, amit ballagásokon könnyekig meghatva, kínos hangsúlyokkal szavalt az áhítatos csendben egy éltanuló, rendszerint egy csúnya, szemüveges lány a kókadozó mezei virágokkal feldíszített iskolában, annak a versnek hirtelen feltárult a személyes jelentése: hogy mi lesz, ha egyszer tényleg nem lesz többé iskola: a Farkas utcai négyszögletű, kerengős folyosós épület a templom tövében, az apró termekkel, ahova tizennyolcnál, tehát egy fél osztálynál többen be sem fértek, mintha eleve a kis termek mérete határozta volna meg az osztályok további sorsát, hogy itt csak fél osztályok, úgynevezett testvérosztályok működhetnek, és Vásárhelyen másnap délelőtt tényleg hegyekben állt a tojás az üres húsboltban, az eladónő sajnálkozva válaszolta magyarul, hogy kofrázst nem tud adni, hiába is kezdett volna vele alkudozni, hogy kifizeti, azzal is próbálkozott, hogy visszahozza, az eladónő erősködött, hogy el kell számolnia a tálcákkal, értse meg, és két zacskóba rakta a negyvenöt tojást, azt tanácsolva, hogy csomagolja be egyenként újságpapírba, különösen ha messzire viszi, Kolozsvárra, felelte büszkén a lány, Igen, tudok róla, tette hozzá szomorúan az eladó, mintha halottról beszélne, mint aki tudja, hogy Kolozsvárt nincs tojás, Nálunk jegyre van a tojás, hét tojás jár egy személynek havonta, de nem lehet mindig kivenni, szerette volna elmondani a nőnek, de már állt mögötte egy másik vevő, így csak letette a pultra a pénzt, s a nejlonzacskókba óvatosan berakott negyvenöt tojásról úgy érezte: igazi erőpróba lesz, un tour de force, s ha sértetlenül hazajut küldetésének nehéz terhével, minden sikerülni fog, és még vissza is kapott az ötvenesből, jutott egy igazi vásárhelyi Melbára is, amit még sohasem evett, csak nagymama emlegette égre emelt szemmel a vásárhelyi különleges édességet: Krisztina és a rendezője vitte el délután a főtéri Lido cukrászdába, Három Melbát kérünk, mondta a középkorú rendező mosolyogva a Lido pultoslányának, Ma nincs Melba, holnap tessék megpróbálni, válaszolt sajnálkozva és némi biztatással a pultos, mire hátulról megjelent egy idősebb nő, belekarolt a lányba: Szerencséje van, rendező úr, éppen van még három adag Melbánk, és hunyorított, csak tessék inkább hazavinni, és közelebb hajolt, Mégsem adhatom ki a teraszra, napok óta nincs Melba, legalább üljenek vele oda hátra, és a cukrászda sötét mélyébe mutatott, a Melbát pedig a csodálkozó lány fizette ki meghatódottan és köszönetképpen, hogy a rendezőéknél alhatott, de sehogy sem értette, hogy hova csöppent, nagymama vásárhelyi álomvilágába, ahol tojás és tejszínhabos-barackkompótos-fagylaltos Melba és főleg magyar eladónők vannak, a délutánt aztán átcsavarogták, benéztek a színházba, a főiskolára meg ruhaüzletekbe, ahol egész más holmik voltak, mint a mama áruházában, úgyhogy vonatindulásig a tojást egyenként újságba csomagolni már nem jutott idő, de a másfél órás út hazáig hajnalig tartott – 1890-ben a 104 kilométert a két város között, mutatta egyszer nagyapa a Kolozsvári Athleticai Club évkönyvében az eredménylistát, 15 óra 2 perc alatt tette meg Kolosváry János távgyalogló, akinek valójában ehhez az eredményhez futnia kellett ‒, Kocsárdon aznap éjjel több mint három órát várt a csatlakozásra, mert a két város közt közvetlen összeköttetés már emberemlékezet óta nem létezett, és átszállni is mindig a leglehetetlenebb időpontban kellett: éjszaka vagy hajnalban, hogy csak az igazán elszántak utazzanak, akiknek komoly és halaszthatatlan ügyük van, például ha ilyen pofonegyszerű módszerekkel, mint boltban való vásárlás sorban állás nélkül be akarnak szerezni egy egész tojáshegyet, a kocsárdi meleg nyári éjszakát aztán az állomás füstös, sörszagú éttermében töltötte, hat lejért vett egy tányér paszulyfőzeléket, Costiţă cu fasole, hirdette a tábla az egyetlen kapható ételt, szárazpaszuly kolbásszal, s a hajnali vacsora a nyári táborozások ízére emlékeztette: veszünk tíz üveg koszticát, és megyünk kirándulni egy hétre, mondták, mert a konzervben árult kosztica az üzletek makacsul kitartó terméke volt, szinte az egyetlen, amire mindig lehetett számítani, s a boltban egyenként rázogatták a borkánokat, vizsgálgatták az üvegeket, hogy van-e benne kosztica, azaz kolbász vagy oldalas, de rendszerint a zavaros lében nem látszott semmi, vagy nem is volt benne hús, ahogy most sincs, állapította meg csalódottan a kicsorbult tányérjára nézve, Vásárhelyre menet november elsején a nagymama (az ő szülei egymás mellett feküdtek közös betonlap alatt az ottani temetőben) sohasem volt hajlandó beülni a piszkos, részegekkel teli restibe, inkább kint álldogált a csípős éjszakában, míg nagyapa meg a gyerek a paszuly- vagy krumplifőzeléket kanalazták, mint egy igazi kiránduláson, akárcsak most, amikor a lány óvatosan felakasztotta a szék karfájára az értékes nejlonzacskókat, maga elé húzta a tányért, a görbe alumíniumkanállal elkezdte kevergetni sűrű, forró, jó szagú tartalmát, amikor meglepetésére a fehér paszulyszemek közt felbukkant egy legalább tízcentis vékony kolbász, igazi füstölt kolbász, de egy dülöngélő, kalapos férfi veszélyesen közeledett asztalához, a lány úgy óvta szemével a két zacskót, mintha pajzsot tartana eléjük, és mire a kivilágítatlan iaşi‒temesvári gyors, ami olyan zsúfolt volt, hogy helyjegyet sem adtak ki rá, az úgynevezett éhségvonat amivel az emberek több száz kilométerre indultak bevásárolni, a moldvaiak Erdélybe, befutott a kolozsvári pályaudvarra, már hajnalodott, a trolik még nem jártak, így aztán elindult lefele a Horea úton, letért a piac irányába, ahol már rakodtak elő az árusok, elment a román színház előtt, be az egykori Zápolya utcán (Dostoievski), fel a Kövespadon (Pietroasele), ahol már rég nem voltak hóstáti kertek, el az új tömbházak előtt, de az utolsó lépcsőház sarkán megtorpant: már ládákban állt a tej, akkor kezdték kihordani, a lány kicsit várt, körülnézett, kínai bársonycipőjében nesztelenül odalépett a ládatoronyhoz, felágaskodott, és a legfelső ládából kiemelt egy ezüstpapírral fedett, nagy szájú, literes üveget: azazhogy ellopta, valakinek aznap nem jut tej, hazáig a felét megitta, a hajnal bizsergetően hűvös és biztató volt, Lenge szellő lengedez, jutott eszébe a színdarabbeli versike, Boldogságom hímpora, a vékony, tüdőszínű vászonruhában, amit harmadik napja viselt, kicsit fázott már a fáradtságtól, de a negyvenöt tojás a szürke pungában, amit mint egy cirkuszi mutatványban, puha balettcipőjében a kifeszített kötélen egyensúlyozva büszkén vitt, sértetlenül és diadalmasan ért haza csütörtök hajnalban, a felvételi tehát éppen tíz nap múlva, hétfő reggel kezdődött, Most kezdődik, gondolta kuszán és fáradtan, vagy most van vége, és holnap meg kell vegyem az Utunkat is, benne van a dolgozatom, amivel nyertem, meg állítólag a fényképem is, amit Kántor Laci csinált, és két hét múlva már vakáció, kiköltözhet a kertbe, vagy elmehet Jucival sátorozni a tóhoz, a mama rengeteg Globus konzervet szerzett valahonnan, és olimpiásztábor is lesz a Vargyason, Székelyföldön, és anyának idén sem adnak szabadságot nyáron, csak a főnököknek, ő télen kell majd kivegye, és szeptemberig lehet olvasni, ameddig csak akar, egész éjszaka, és délig alszik, Vásárhelyre is bármikor ellátogathat, nemcsak novemberben világítani a temetőben, hanem a barátaihoz, s mikor a még alvó Színész (nagymama szerint Pillangó) utca végére ért, felnézett a negyedikre, ahol a konyhában égett a neon, talán az anyja várta, vagy csak úgy hagyta éjszakára, hogy barátságosabb legyen, amikor hazaér, s hogy végül is bármit ír a négyoldalas újság ártatlannak tűnő hamuszürke betűivel, pontosabban bármit nem ír, elvégre a hiányt írja, mert az Igazság akkoriban egyetlen hitelt érdemlő rovata már csak a gyászjelentéseké volt, a „halálos hírek”, ahogy nevezték, a lap minden mást hallgatással közölt, semmisített meg, törölt el: hogy nem lesz többé latin szak az egyetemen, amiről a lány álmodott, hogy megszűnt az Ady, hogy Juci sem felvételizhet majd magyar‒román szakra, pedig két éve arra készül, s hogy dr. Neumann Jenő (1893‒1978) sem gyakorolhatja többé ügyvédi hivatását, és Neumann Paliék üzlete sem szerepel az ősmagyar boltok hivatalos jegyzékében, és Kocka sem kell többé a pártnak, akkor is van másik világ, gondolta a lány, itt van például negyvenöt tojás, egy liter tej, éles levegőjű, néma, de reményteli hajnal a Pata utcán, szabad, hosszú utazgatás Kolozsvár és Vásárhely közt, mindössze hat óra alatt oda lehet érni, és paszulyfőzelék Kocsárdon, van másik világ, mondta már behunyt szemmel, de az anyja nem értette, mit beszél, És ma nem megyek iskolába, és nem megyek másik iskolába se, akkor is filológiára fogok felvételizni, Onónál akarok irodalmat tanulni, és románul fogok gyököt vonni, radical din doi (gyök kettő), négyzetre emelni, doi pe doi (kettő a négyzeten), és kémiát tanulni, bár most még a hidrogént vagy az oxigént sem tudom, hogy mondják, napi tizenhárom óra tanulás várt másnaptól rá, s amit nem ír az újság, csak az létezik, a többi hallgatás, de a mama nevetve mondta, hogy tizenegyedikben már nincs se gyökvonás, se négyzetre emelés, legfeljebb integrálni fognak, és látod, Juci is most érettségizett román osztályban, semmi baja nem lett, és hat óra felé, miután megivott egy forró török kávét sok mézzel, a nagyszobában vetett ágyban a nehéz gyapjúpaplan alatt elaludt.
