Agymanók(Inside Out) – színes, magyarul beszélő, amerikai animációs film, 2015 – rendező, forgatókönyvíró: Pete Docter
Azt hittem, a szokásos bugyután kedves, ötletes, könnyed, nyáresti kertmozi élményben lesz részem, ha megnézem a Disney/Pixar legfrissebb gyerekeknek szánt filmjét. Erre utalt a trailer, és az eredetinél – szokás szerint – bénább magyar cím is: Agymanók. Ráadásul a figurák is a szokásos kinézetűek!
Tényleg nem volt semmi előjele annak, ami a film alatt a moziban történt.
https://www.youtube.com/watch?v=NKy-HQVCboo
Ha nem tudnám, hogy vérprofi, a filmes üzletágban évtizedek óta vezető stúdióról van szó, akkor azt hinném, hogy valakinek elgurult a gyógyszere. No, nem az alkotók, hanem az engedélyezők közül. Így viszont az a gyanúm, hogy új utakat próbálgatnak! Eddig az volt a trend, hogy kell a Disney-gyerekfilmekbe egy rakás olyan poén, ami direkt a szülőknek, és tényleg csak nekik szól. Az Agymanók estében ez nem így van, konkrétan:
itt az első számú célközönség a kísérőként érkező szülő, és – másodsorban! – a gyereknek is jut annyi csilli-villi látvány, és kedvesség, hogy jól érezze magát… miközben anyu zokog, apu pedig könnyeit nyelve próbálja megvigasztalni anyut.
Az elsőre egyszerűnek tűnő történet egyszerre játszódik kívül, ahol egy kislányról (Riley) és a családjáról szól, és belül, a kislány agyában, ahol az agymanók – Derű, Bánat, Harag, Majré és Undor – laknak, s megfeszített munkával azon dolgoznak, hogy a kislány életét minél teljesebbé tegyék. Riley a szüleivel – az addigi harmonikus életét hátrahagyva – San Franciscóba költözik, és ettől teljes lesz a káosz „odabenn”: az eddig Derű által irányított rendszer felborul, sőt Derű és Bánat távol kerülnek az irányító-központtól. Minden azon múlik, sikerül-e időben visszaérniük, hiszen Harag, Majré és Undor – akármennyire fontosak is egyébként – nem tudnak úrrá lenni a helyzeten.
A gyermekkori traumákról itt írtunk legutóbb.
Derű és Bánat a visszaút keresése közben eljut az agy legkülönbözőbb részeibe jut el, megtudják, miként készülnek az álmok, miféle sötét dolgokat rejt a tudatalatti, s közben látják, ahogy pusztulnak az emlékek, porrá omlanak a legfontosabb „szigetek”, a barátság, a család, az őszinteség… Nincs az a szülő, aki ne ismerne rá saját kamaszodására, s közben ne aggódna őszintén(!) Rileyért.
Én olyan visszafojtott lélegzetű csöndet még nem hallottam, mint ami akkor telepedett a kertmozi közönségére, amikor Riley gyermekkori képzelt barátja megmenti Derűt a pusztulástól… és olyan őszinte és hangos felnőtt sírást sem hallottam még moziban, ami a következő jelenet kapcsán felhangzott.
Ez egy olyan film, ami után érdemes leülni és beszélgetni a gyerekkel, mert talán a gyermeki látásmód vigaszt nyújthat az elveszett gyermekségével szembesülő szülőnek!
A filmet minden felnőttnek csak ajánlani tudom, de a gyereket tényleg otthon lehet hagyni…
