A televízió képernyőjéről is ismert író barátságos hangnemben képes beszélni nagyon intim és szörnyű dolgokról a nagyközönség előtt. Vámos Miklóssal az írói lemeztelenedésről beszélgettünk, illetve arról, hogy mi a baj az Ünnepi Könyvhéttel.
Székesfehérváron a könyvheti fellépésén olyan kedvesen és könnyeden beszélt, nagyon személyes és szomorú dolgokról, konkrétan az édesanyja haláláról a közönség előtt. Mindig ilyen könnyen nyílt meg a színpadon?
Aki realista prózaíró lesz, amilyen én vagyok, az meztelenre vetkőzik az olvasók előtt rendszeresen, kötetenként és naponta. Ehhez képest kisebb dolog az, hogy ugyanezt egy könyvheti színpadon is megtegyem. Valamiképpen olyan ez, mint ahogyan Karinthy írja: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Azért tudok könnyedén mesélni komoly dolgokról is a közönségnek, mert én minden egyes olvasómat személyes ismerősömnek tekintem, hiszen a könyveimben nagyon intim dolgokat is megtudhatnak rólam, mivel az életem történései szinte minden művembe beszüremkedtek. Ha több ezer embernek elmondtam valamit magamról írásban, miért ne mondhatnám el ugyanazt kétszáz ember előtt egy színpadon?
Emlékszik az első ilyen jellegű fellépésére?
Sajnos.
Nem volt jó?
Furcsa volt. Akkor még csak 19 éves voltam, még nem is jelent meg kötetem. A szocializmusban úgy néztek ki az író-olvasó találkozók, hogy néha üzemekbe kellett mennünk, munkásoknak felolvasni, beszélgetni. Én legelőször a csepeli hajógyárba voltam hivatalos, két írótársammal. A gyárban volt egy színházterem, ahova betereltek két tucatnyi dolgozót, a szervező pedig felállt és a következőt mondta: „akkor felkérem a fővárosi írókat, hogy tartsák meg művészetüket.”
Ezt így mondta, hogy művészetüket?
Igen, pontosan. Ott ültünk a munkásokkal szemben fent a színpadon, látszott a közönségen, hogy mindenki fáradt, munkaruhában ültek a műszak után, láthatóan marhára utálták, hogy nekik most itt kell lenniük. Ezt a helyzetet a két írótársam sem élvezte annyira, én pedig elhatároztam, hogy nem fogom magam rosszul érezni. Felálltam, bemutatkoztam, és megkérdeztem a közönséget, hogy mit csinálnak ebben a gyárban. Ettől kicsit felélénkültek, mondták, hogy ők karosszéria lakatosok. Érdeklődtem, ma mivel telt a napjuk. Megnyugodtak, látták, hogy senki nem fogja őket kikérdezni, mit olvastak a nagy íróktól.
Nem csak írni és mesélni, de kérdezni is szeret. A Lehetetlen című műsora évekig ment a közszolgálati csatornán. Sok neves művész megfordult akkor Önnél, kivel volt a legnagyobb élmény beszélgetni?
Tényleg szerettem azt a műsort csinálni. Emlékszem, amikor fölkértek, hogy indítsak egy műsort, leírtam a Lehetetlen koncepcióját egy papírra, így: „Fölelevenítjük a régimódi, ráérős történetmesélés hagyományait.” A tévé akkori elnöke azt mondta, bár nem érti, mi lesz ebből, csináljak két próbaadást. Azok elég jól sikerültek. Élveztem ezt a munkát, a műsor fölvétele alatt háttérbe vonulhattam, viszont előtte részletesen megszerkesztettem a vendégeim számára az adás vázlatát, az ő saját történeteikből. Ehhez együtt kellett töltenünk hosszabb időt, akár egy egész napot is. Visszatérve az első kérdésére, szerintem az élet tragikomédia, ezért mindig törekedtem rá, hogy szomorú történetek is elhangozzanak, akár olyanok, amelyek halállal végződnek. Az elég igazságtalan kérdés, hogy ki volt a legnagyobb élmény, fogalmazzunk úgy, hogy ki volt rám a legnagyobb hatással. Talán Darvas Iván. Olyan derűvel és bölcsességgel mesélt a bebörtönzéséről, hogy azt sosem felejtem el. Hiszek a személyes példamutatásban, nekünk, magyar értelmiségieknek elsősorban ezzel kéne kivennünk a részünket a közéletből.
Nincs túl jó véleménnyel sem a fővárosi sem a vidéki könyvhétről. Mi a baj velük?
Magyarország tele van botcsinálta kultúrszervezőkkel. Székesfehérváron a tűző napra ültették a közönséget, pedig nem kínzás a cél. Nyíregyházán ellenben fölhúztak egy nagy sátrat, ami nem hiszem, hogy sok pénzbe kerül. Nagyon kevés odafigyeléssel meg lehetne oldani, hogy a közönség és a meghívottak is jól érezzék magukat, de ez itthon ritkán szempont. Az írók érdekeit nem képviseli senki. Sokan meg sem kérdezik, mekkora közönségre számíthatnak, mert attól tartva, hogy akkor legközelebb nem fogják őket meghívni. Szerintem a Könyvhét egyébként évek óta rossz időpontban van, mert egybeesik a POSZT-al. Nincsen semmi logika abban, hogy a két nagy kulturális esemény összecsússzon. Kéne valaki, aki ezt az egészet átgondolja. Nem beszélve arról, hogy a Nemzetközi Könyvfesztivál is túl közel van a könyvhéthez, emiatt az utóbbi el is vesztett szerzőket, hiszen többen már nem a könyvhétre, hanem a könyvfesztiválra jelentetik meg legújabb műveiket. Talán szeptemberre kéne időzíteni a Könyvhetet, mert akkor nincsen semmi más.
Min dolgozik most?
Egy regényen, amelyben 2000 év története a cselekmény. A helyszín Pécs, ez a város azért fontos nekem, mert ott fogantam. A jelenből indulnak a múlt felé most tartok 900-ban. Egy bizonyos kézirat sorsa körül bonyolódnak az események. A könyv munkacíme: Hattyúk dala. Úgy tervezem, hogy ez lesz az utolsó hosszú történelmi regényem.
