Két különc alkotó, egy fotós és egy író. Egyikük sem szeret a saját szakmáján belül barátkozni, egymással viszont jól kijönnek, még ha ez nem is lett volna mindenkinek egyértelmű a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett beszélgetésen. Egymás szavába vágva, ironizálva és viccelődve mesélt magáról Kőrösi Zoltán író és Burger Barna fotográfus.
Együtt fociztatok egy időben. Ott lettetek barátok?
– indít Veiszer Alinda.
Együtt fociztunk, de nem lettünk barátok.
– érkezik a tömör válasz Kőrösitől.
Ellenségek lettetek?
– érdeklődik tovább Veiszer.
Komolyra fordítva a szót Kőrösi és Burger azután lettek barátok, hogy már nem jártak focizni.
Én tudtam róla, hogy fotózik, ő tudta rólam, hogy írok, de nem igazán érdeklődtünk egymás dolgai iránt, sőt, amikor megkeresett azzal az ötletével, hogy szeretne egy portrékönyvet csinálni a kortárs magyar írókról, akkor azt gondoltam róla, hogy tipikus dilettáns.
– emlékszik vissza a kezdetekre Kőrösi.
Azóta nagy sikerrel megjelent ez a könyv (Burger Barna: Fej vagy írás?, 92 Kortárs író portréja).
Annak idején azért Zolit kerestem meg ezzel az ötletemmel, mert neki megvolt minden kontaktja az irodalmi szereplőkhöz és gondoltam, ő majd be tud vezetni a társaságba, hiszen én nem mozogtam ilyen körökben.
– mondja Burger.
A szóban forgó könyv egyébként még nem volt közös munka, a két (mostanra már) barát csak később lett szerzőtárs. Burger szerint Kőrösi alapból nagyon szkeptikus, ugyanis a most megjelent Kékvándor című kötet ötletére is azt mondta, hogy dilettánsokhoz illő gondolat megcsinálni egy ilyen könyvet. De idővel beadta a derekát.
Nagyon rokonszenvessé vált számomra Barnával kapcsolatban, hogy ő nem a megszokott módon közelít a különböző művészeti és társadalmi témákhoz.
– mondja Kőrös a kortárs írókról szóló portrékönyv kapcsán, mivel szerinte ez egy nagyon belterjes társaság és általában úgy szoktak ilyen jellegű projekteket csinálni, hogy a fotós nagyon barátkozik, benne van a vérkeringésben stb. Burger azonban kívülálló, és nem csak az irodalmi életet tekintve, hanem saját szakmáját nézve is.
Engem nagyon gőgösnek és beképzeltnek tartanak az irodalmi körökben, nem tudom, hogy miért. Tény, hogy nem ápolom nagyon a kapcsolatokat. Ez nem egy hálás dolog. Nem szeretek az irodalmi életről, az irodalmi élettel beszélgetni.
– mondja Kőrösi, aki azt vallja, hogy barátkozás helyett, inkább az írótársai könyveit olvassa el, mert bízik abban, hogy a műben az írók jobbik énje jelenik meg.
Ez a fajta kívülállás rám is igaz. Én nagyon szívesen beszélgetek és cserélek eszmét bárkivel, de nem barátkozom nagyon kollégákkal.
– teszi hozzá Burger.
Veiszer szerint érdekes, hogy Burger olyan projekteket csinál, amelyekhez igazából nincs sok köze: nem író, de írókat fotóz, nem túrázik, de természetképeket csinál, nem politikus, de politikusokat is fényképez.
Ez marhaság. Hát fotós. Ha a novelláit tuszkolná, akkor nem beszélgetnénk most.
– jegyzi meg viccesen Kőrösi.
Burger elmondta, hogy mindig szeret olyasmit csinálni, amit más még nem csinált. Kőrösivel készült korábbi közös szerzeményük, a Délutáni alvás is ilyen. A két alkotó egymást inspirálta: Burger Kőrösi történetei alapján készített fotókat, viszont Kőrösit is megihlették a képek, amelyek hatottak a történetre.
Ha írunk a kilencedik kerületről…
kezdene a kötetről Burger beszélni, de Kőrösi a szavába vág.
Nem írunk, hanem az a kerete annak…
– javít Kőrösi.
Jó, akkor azt mondom, hogy Budapestről ír valaki valamit.
de nem jut sokáig Burger a beszédben, társa ismét korrigál.
Az életről ír, Budapesten keresztül.
– érkezik a pontosítás.
Végül Burgernek sikerül elmondani azt, amit szeretett volna. Ebben a kötetben az a különleges, hogy a fotós nem simán képeket készített Budapestről. Két különböző módon működő ember: egy szövegeket író és egy képeken keresztül látó alkotó egymásra hatásából születő képekről van szó, amely teljesen más, mintha Burger csak végigfotózta volna a könyvben szereplő helyszíneket.
