Egy isten háta mögötti kisváros fura lakókkal; egy főhős, akiről nem tudjuk, hogy elmeháborodott vagy egy szörnyű terv áldozata; egy rejtélyes ügy, amelyről még az FBI is hallgatna. Ismerős alapfelállás, de mindezek ellenére sokakat meglepett a nemrégiben bemutatott, régóta várt Wayward Pines sorozat. Sőt, lassan kijelenthetjük, ez lesz az idei év egyik legmegosztóbb tévés produkciója.
Egyesek máris a Twin Peaks modern változatát látják benne, míg mások szerint csak több kultikus sorozat gyenge paródiája a tízepizódos széria. Az eddig bemutatott négy rész után még nem lehet ítéletet hozni, de a jelenséggel mindenképp érdemes foglalkozni.
Mielőtt bárki is nekivágna a sorozatnak, egy fontos dolgot azért nem árt tisztázni: a sorozat forgatókönyvének alapját egy óriási Twin Peaks-rajongó regénye, Blake Crouch azonos című alkotása adta. A könyv már magyarul is olvasható, sőt a trilógiává duzzadt történet mindhárom magyar kiadása kapható, de az egyelőre még nem tisztázott, mennyire lesz átfedésben a könyv és a sorozat cselekménye.
A cselekmény, amely rengeteg helyről lehet ismerős, ám pont annyira okoz fejtörést, hogy egyszerűen képtelenség abbahagyni a történetet. Ezért, nem árt az elővigyázatosság: hibái ellenére ezt a sorozatot nagyon nehéz lesz félbeszakítani a végkifejlet előtt.
Az alapfelállás egyszerre idézi a Twin Peaks vagy a The Prisoner világát. Előbbit a helyszínül szolgáló fura, már-már természetfeletti városi atmoszféra, míg utóbbit a főszereplő, Ethan Burke (Matt Dillon) sorsa juttathatja eszünkbe.
A sorozat elején csak annyit kötnek a néző orrára, hogy a titkosügynökként dolgozó Burke egy ismeretlen város kórházában ébred fel, és csak annyira emlékszik, hogy kocsijával súlyos balesetet szenvedett. A balesetet flashbackben is megmutatják, ám a sorozat első részének legnagyobb erénye, hogy sokáig nehéz eldönteni, a főhős lázálmait vagy a valóságot látjuk.
Később a sorozat hagyományosabb fordulatokat vesz, amit joggal kritizáltak többen is, mondván ezzel a sorozat el is vesztette az egyik fő izgalmi faktorát, a néző bizonytalanságát. Azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, mert akad még bőven rejtély a címadó kisváros hétköznapjaiban. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez a békésnek tűnő hegyvidéki település, és túlzottan barátságosnak tűnő lakói egy szörnyű titkot rejtegetnek. A sorozat további sikere azon fog múlni, ezt a titkot hogyan és milyen ritmusban adagolja majd a nézőknek.
Eddig az utóbbiban nem kellett csalódnunk, hiszen minden egyes rész után újabb fordulatot vett a széria, igaz, ezek közül nem mindegyik szolgált óriási meglepetéssel. Joggal fanyaloghatnak a nézők, de a sorozat eddigi tempóját és megoldásait figyelve egyre inkább úgy tűnik, egy jól komponált blöffel állunk szemben. Egyrészt azért, mert a Wayward Pines nem is rejtegeti, hogy milyen sokat nyúl kultikus sorozatoktól (a két már említett előképen kívül pl. a Losttól), másrészt egy-egy fordulat inkább hat önironikus, parodisztikus elemnek a történetben. Utóbbiról nehéz spoilerek nélkül írni, legyen elég annyi, hogy ebben a sorozatban néha félelmetes is nevetséges.
Az alkotók feltételezhető koncepciója, csináljunk egy nagy jutalomjátékot a színészeinknek, és álcázzuk vérkomolynak ezt az összelopkodott történetet működhetne is, de az egész azért az eddig négy epizód alapján döcög. Egy dolgot ugyanis elfelejtettek az alkotók: a Wayward Pines szereplőivel elég nehéz lenne érzelmi kötődést teremteni, így nehezebb rajtuk, velük nevetni vagy velük borzongani. A Twin Peaks azért volt zseniális, mert a humora és a horrora is kiszámíthatatlan volt, mint ahogy a felbukkanó karakterek is mind-mind groteszk, torz emberekként jelentek meg Lynch és Frost sorozatában. A Pines-ban ezzel szemben a karakterrajz egyáltalán nincs is, a forgatókönyvírók csakis a rejtély felgöngyölítésére koncentrálnak. A néző így egyetlen dologban érdekelt: mielőbb megtudja ő is a titkot, amely miatt Ethan Burke szabadulna Wayward Pinesból.
Azonban nem szabad elhallgatni a sorozat erényeit sem. Az egészen elsőosztályú, mozifilmeket idéző szereplőgárda kitesz magáért, szinte csak nekik köszönhető, hogy a sorozatban nem a főcímben szereplő bábukat, hanem embereket nézhetünk. A főszereplő Matt Dillon mellett ki kell emelni a hátborzongatóan negédes ápolónőt alakító Melissa Leo-t, vagy a bárpultosként feltűnő Juliette Lewist. De a sorozat atmoszférateremtésére sem lehet panaszunk, hiszen az eltúlzott erősségű színek, a már-már mesebeli tökéletességet sugárzó kisváros mind alátámasztja azt a nézői benyomást, hogy Wayward Pines összes lakója egy gonosz babaház lakója csak.
Mindezek tudatában egyetlen jó tanácsunk van a sorozat megtekintése előtt: ne vedd komolyan. Ha ezzel megvagy, a Wayward Pines egy abszolút szórakoztató sorozat, amely ugyan humorával, és thriller-elemeivel nyomába sem ér a nagy előd Twin Peaksnek, de pont elég információt csepegtet részenként, hogy fenntartsa az érdeklődést. Nem ez a széria fogja megmenteni az utóbbi években óriásit bukó, az első részt rendező, de a sorozatba producerként is beszálló M. Night Shyamalan karrierjét, mint ahogy a kilencedik részt dirigáló Antal Nimródnak sem lehet ez több egy ugródeszkánál. A főszerepet alakító Matt Dillont azonban egy ilyen telejesítmény után még szívesen látnánk akár a mozivásznon, akár a tévéképernyőn.
