Hogyan lesz írói alapanyag elfojtott érzelmekből és sokévnyi szenvedésből? Martin Provost május 21-én bemutatott Violette című filmjéből megtudhatjuk.
A rendező az itthon nem túl ismert Violette Leduc (1907-1972) francia írónő történetéből forgatott életrajzi drámát. Az eseményekbe a II. világháború végén kapcsolódunk be a Párizsban. Violette (Emmanuelle Devos ) törvénytelen gyermekként született, túl van egy abortuszon, és saját neméhez inkább vonzódik, mint a férfiakhoz. A magának való, kicsit megtört asszony a mindennapi betevőjét azzal szerzi, hogy stikában ételt árul, de közben az írással is próbálkozik. Violette a háború utáni években megismerkedik a neves feminista írónővel, Simone de Beauvoirral, aki tehetségét felismerve, amolyan pártfogóként arra bízatja, hogy őszintén, kendőzetlenül írjon életéről. Beleértve leszbikus kalandját és gyermekének elvetetését is. Egy ilyen könyvvel ma lehet, hogy bankot robbanthatna, ám a 40’-es, 50’-es években teljesen más volt a helyzet. A történetet tovább bonyolítja, hogy Violette nem csupán segítő barátként tekint Simone de Beauvoirra.
A film Violette írói és érzelmi válságát mutatja be 140 percben. A játékidő hossza elsőre kicsit rémisztően hathat, de egy mély életrajzi drámát nem lehet 90 percben összecsapni. Idő kell, hogy átvegyük a film lüktetését és belesimuljunk a történetbe. Bele is simulunk, hála a fel-felcsendülő klasszikus zenéknek és a fényképezésnek. Az egész alkotást körüllengi egyfajta ridegség, ami egyaránt megmutatkozik a zenében és a képi világban is. A film lassú sodrása képes magával ragadni a nézőt, már ha hagyjuk. Mondhatjuk, hogy Martin Provost egyfajta korrajzot is elénk tár Franciaország háború utáni éveiről.
A főhősnőt Emmanuelle Devos alakítja, és nem tudjuk eldönteni, hogy szeressük-e ezt a nehéz természetű írót, vagy szimplán csak sajnáljuk. Szeméből folyamatosan süt a világfájdalom. Olyan, mintha egyfolytában gyászolna. De közben a remény egy kis szikrája is ott pislákol a szeme sarkában. Sajnálatot érzünk iránta, de olykor mind íróként, mind emberként szurkolunk is neki. Persze Violette nem csak egyszerű íróként vagy asszonyként, hanem a nagybetűs íróként és nőként jelenik meg a vásznon. Ha ezt akarta kihozni a karakterből a rendező, akkor Emmanuelle Devos tökéletes választás volt. A másik főszereplőnk a rideg Simone de Beauvoir, akit Sandrine Kiberlain alakít. A film savát-borsát a két zárkózott művészlélek ambivalens kapcsolata adja meg. Simone de Beauvoir tökéletes ellentéte Violette-nek: racionális, magabiztos, eltökélt. Sandrine Kiberlain színésznőnek nem volt túl nehéz feladata: elég volt faarccal járnia-kelnie, és már meg is formálta Beauvoir karakterét.
A Violette hatásosan mutat be egy keserédes életutat felesleges sallangok és hollywoodi hatásvadászat nélkül. Az a fajta régi vágású, klasszikus dráma, ami nem sokkolni, nyomasztani akar, hanem minél hitelesebben végigkövetni egy bizonyos történetet. Ma már egyre kevesebb ilyen alkotással találkozunk a moziban, hisz a multiplexek nem a Violette-féle filmekre specializálódtak. De a kis művészmozik – mint például a Cirko-Gejzir – vevők erre a műfajra is. Aki tehát vissza kíván kanyarodni egy kicsit az időben, és egy klasszikus drámával szeretne kikapcsolódni, annak ajánlani tudom Violette-et. Aki pedig még a női irodalom iránt is érdeklődik, annak végképp!
