Június elsején jelenik meg a Libri Kiadónál Bartók Imre trilógiájának harmadik kötete. A Patkány éve (2013), a Nyúl éve (2014) után most eljött a Kecske éve, a sorozat záró darabja. (Kritikánk a Kecske éve kapcsán itt olvasható.) A történetben három szuperfilozófus, Martin, Karl és Ludwig bolyongását követhetjük nyomon egy posztapokaliptikus világban, a Földön, ahol a radioaktív sugárzás mellett mutáns lényekkel és saját magukkal is meg kell küzdeniük a főhősöknek. Interjú a regény szerzőjével.
A kecske éve regényedet olvasva rendre az futott át az agyamon, hogy ebből milyen jó posztapokaliptikus film, esetleg sorozat lehetne. Ha adódna egy lehetőség, hogy megfilmesítsék a trilógiádat, rábólintanál? Ki az a rendező, akire bátran rábíznád a művet?
Bármilyen adaptációnak örülnék, bár leginkább bábszínházban vagy musicalként tudnám elképzelni a dolgot. Ha filmrendezőt kellene mondanom, talán James Gunnt vagy Takashi Miikét választanám, bár ideálisabb lenne, ha többen rendeznének egy sorozatot.
Ha fel kéne sorolnod tíz könyvet és filmet, amik a legnagyobb hatást gyakorolták rád és regényeidre, melyek lennének azok?
Könyv: Nádas Péter: Emlékiratok könyve; McCarthy: Véres délkörök; Updike: Nyúlcipő; B. E. Ellis: Holdpark; Biblia; S. Jackson / I. Livingstone: Haláltalizmán; Szentkuthy: Az egyetlen metafora felé;
Film: Fábri Zoltán: A Pál utcai fiúk; Cronenberg: Meztelen ebéd; Tarkovszkij: Tükör
A könyveidben találunk pár brutális jelenetet, a Kecske évében például egy emberi szem kinyomását követhetjük nyomon. Akár könyvről, akár filmről van szó, az emberek nagy része – főleg a fiatal korosztály – szereti az efféle borzongást, velőtrázó erőszakot. Mondhatjuk, hogy ezekkel teszed még szórakoztatóbbá a regényt?
Én ezeket a jeleneteket nem tartom különösebben szórakoztatónak, sőt az írásuk közben gyakran elszomorodom. Nem tudom, hogy sokan szeretik-e az ilyesmit, mindenesetre a regényekben ugyanaz az erőszak érvényesül a testekkel, a világgal és általában a nyelvvel szemben. Itt nem elpusztulnak a dolgok, hanem átalakulnak. A szemkinyomás is felfogható perspektívaváltásként: akit ilyen baleset ér, végre kívülről tekinthet önmagára.
A regény főhőse három filozófus, és te magad is filozófia szakon végeztél. Mit jelent számodra ez a tudományág? Mit ad a mai embernek a filozófia?
A filozófia az önmagamhoz és a világhoz való reflexív viszonyt jelenti. Vagyis már akkor is filozofálunk, ha azon töprengünk, vajon van-e értelme a filozófiának. Egyébként a filozófiatörténet visszatérő kérdése önmaga eredetének és céljának vizsgálata – és ebben döntően különbözik a természettudományoktól, amelyek mindenestül feloldódnak önnön funkcionalitásukban. A filozófiai művek olvasása természetesen rengeteget adhat az embernek; nem annyira válaszokat, inkább annak lehetőségét, hogy a saját kérdéseit egyáltalán artikulálni tudja.
A Kecske évében fontos szerepet kap az emberi test, illetve a növények is. Van valamiféle kötődésed a biológiához?
A test, illetve a testábrázolás valóban központi jelentőségű a regényekben. A test egy ismeretelméleti krízis „megoldásaként” kínálja magát, mint olyasvalami, ami valamiképpen birtokolja az emberi létezés végső titkait. Nincs más dolgunk, mint szóra bírni. Ez persze illuzórikus törekvés, hiszen a testben sincs semmi, ami ideológiailag semleges, „eredeti” volna. Minden test manipulált, innentől viszont az is problematikussá válik, hogy a test legyen az identitás végső alapja (hordozója). Ehhez képest a növényi vagy az animális létezés (nem is beszélve a gombákról) mintha még rendelkezne valamiféle őseredeti, háborítatlan elevenséggel. Az emberi perspektívából nézve ez egyszerre ígéret és fenyegetés, azonban leginkább csak lehangoló, mint általában minden.
A könyvedben a három filozófus Berlinben és Párizsban kalandozik. Kötnek személyes élmények a két városhoz, vagy teljesen más okok miatt választottad ezeket a helyszíneket?
Az világos volt, hogyha a szereplők visszatérnek az Óhazába, akkor a céljuk Németország, azon belül is pedig a leginkább kozmopolita Berlin; noha tény, hogy ez a város egyikük életében sem töltött be meghatározó szerepet, de sokáig nem is rendelkezett azzal a státusszal, mint ma. Az útjuk több eleme a világháborúra is utal; a partraszállás, Párizs, a Maginot-vonal stb. A patkány évében ezek a szereplők kissé elveszettek voltak New Yorkban, és azt remélik Európától, hogy itt majd ismét otthonra lelhetnek.
A regényben hol kívülről figyeljük Martin, Karl és Ludwig történetét, hol egyikük szemszögéből. Mi a célod ezekkel a nézőpontváltásokkal?
Ez valóban egy új megoldás volt a harmadik kötetben, amivel a már eddig is jelen lévő multiperspektivitást szerettem volna tovább szélesíteni. Az egész trilógia egy (élve)boncolással kezdődik: egy férfi megnyúzza a feleségét, miközben azt ismételgetni, hogy „szeretne bejutni a bőre alá”. Ez egy visszatérő téma. Ezúttal megpróbáltam, noha inkább csak kísérletképpen, de a narráció szintjén is bemenni hármójuk bőre alá.
Mennyire foglalkozol a könyvkritikákkal? Van olyan, amikor leülsz a gép elé, és végigolvasod az összes véleményt az épp aktuális művedről?
Eljutnak hozzám a kritikák, és persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, milyen a fogadtatása egy-egy könyvnek. Alkotói szempontból ez azonban keveset számít. Szerzőként ebből igen keveset lehet profitálni, hiszen nálam jobban más úgysem látja a saját írásom hibáit.
A kecske évével lezártad a trilógiát. Ha most azonnal el kéne kezdened írni egy következő regényt, hasonló műfajban utaznál, vagy ezúttal teljesen más vizekre eveznél?
A harmadik résszel eljutottam oda, ahová szerettem volna. Azt hiszem, hogy az alapötletet és a hozzá megalkotott nyelvet is sikerült nagyjából kibontani, úgyhogy ezután – legalábbis most – nem tervezem ezt folytatni. Bár a trilógiában is sok önéletrajzi elem volt, ezúttal szeretnék még erőteljesebben visszafordulni a személyesség felé. Ennek a vizsgálatát most leginkább egy skizoid-paranoid szűrőn keresztül tartom gyümölcsözőnek, valahogy úgy, ahogy az első regényemben (Fém) tettem.
A nyitókép forrása: Szőcs Petra
