Megtenné nekem azt a szívességet, hogy rátér a kibaszott lényegre?

A halál transzdimenzionalitása

Idétlen, mint egy kacagányba bújt polgármester, rohamsisakkal a fején.

Robert Jackson Bennett: Horzsolások, Agave Könyvek, fordító: Huszár András, felelős szerkesztő: Velkei Zoltán, szerkesztő: Bordás Veronika, korrektor: Boncz Éva, oldalak száma: 640, ára (internet): 3 210 Ft

Azzal kezdem, hogy van itt ez a regény, ami masszívan transzdimenzionális. Jelzi eme tényt az is, hogy magyarul Horzsolások címmel jelent meg, ám eredetileg American elsewhere, azaz (nyers fordításban) Amerikai máshol címen jelent meg, ami – lássuk be – a mi nyelvünkön idétlen, mint egy kacagányba bújt polgármester, rohamsisakkal a fején.
Ne politizálj, ez egy könyvrecenzió!

Bocs. Folytatom azzal, hogy ha megnézzük a könyv eredeti címét és borítóját, amit (szerencsére) az Agave nem vett át, akkor egyértelművé válik: a szerző, Robert Jackson Bennett és amerikai kiadója nagyon erősen azt kívánták sugallni, hogy e mű Gaiman Amerikai istenek c. zseniális regényének méltó utódja. Sőt, a sajtóvisszhangok szintén ezt igyekeztek bizonygatni, valószínűleg nem kevés sikerrel, mivel Bennett pikpakk Shirley Jackson-díjat kapott a Horzsolásokért.

Díjak, ugyan már! Pontosan tudjuk, hogy…

Mit? Mégis, mit tudunk róluk? Elég a fanyalgásból! Ha te kapnál Shirley Jackson-díjat (amit sose fogsz, mert a kelleténél keletebbre születtél), egyből úgy vigyorognál, mint egy Hullák-napi töklámpás. Na, szóval… Az 1984-ben született, tehát pimaszul fiatal szerzőnek ez a negyedik regénye. 2009-ben valóságos díjeső hullott rá, hiszen a Mr. Shivers elnyerte a Shirley Jackson- és Sydney J. Bounds-díjakat, a The Company Mant pedig Edgar-díjjal tüntették ki, és Philip K. Dick-különdíjat is kapott. Bennettet sokan a modern thriller legragyogóbb új tehetségének tartják, könyveit Stephen King korai regényeivel állítják párhuzamba.

Mármint azok, akik sosem olvastak Stephen Kinget.

Jaj, ne morogj már! Ez igazságtalan. A srác igenis tud írni. Ha csak a mennyiséget nézzük, már az elismerést érdemel. Ennyi betűt legépelni, aranyapám! Csoda, hogy nem kapott ínhüvelygyulladást. És közben a saját sztorijának a fonalát sem veszítette el, hm, túl sűrűn. Ez azért valami, nem?!

Elég a védőbeszédből, lássuk a történetet!

Igen, a történet… Nos. Már megint Amerika, megint dél és megint egy idilli amerikai kisváros, ahol minden olyan bájos, kedves és nyugalmas, mintha a Miért éppen Alaszka? vagy a Szívek szállodája című tévésorozatokba csöppentünk volna.
Én speciel mindkettőt csipáztam.

Kit érdekel a te nyálas ízlésed? Szóval az alapok ugyanazok, mint Blake Crouch Wayward Pines című regényében, melyről nemrég írtunk. Bennett főszereplője azonban nem FBI nyomozó, mert ő kerüli a sztereotípiákat. Az ő főhőse egy harmincas éveiben járó, félig mexikói, baromi szexi, ám kiégett volt zsarunő, bizonyos Mona Bright. Bennett írói dákójával nekikaramboloztatja eme hölgyet a zöld posztón várakozó többi csontgolyó-karakternek és BUMM: kezdődhet a transzdimenzionális horror. A csajszi – aki egyébként leírva kiköpött Mila Kunis – céltalan bolyong a világban, míg csak az apja, aki igazi alkesz rohadék, fel nem dobja a pacskert. A hagyatékot átnézve Mona rádöbben, hogy örökölt egy házat az anyjától, aki egyébként lánya kilencéves korában egy sörétessel szétdurrantotta a saját fejét. Monának ugyan nincs szüksége a kéglire, ám mivel anyja múltjáról semmit nem tud, útra kel, hogy átvegye örökségét, nem sejtve, hogy egy háznál sajna sokkal, de sokkal többet fog kap…

Hú, de titokzatosak vagyunk! Mondd csak ki: annyi vér, emberi (és egyéb) belsőség, no meg szétfröccsent agyvelő vár a csajra, hogy abból ténylegesen ki lehet festeni az egész városkát.

Hopp, tényleg, a városka! A neve Wink. Egyetlen térképen sincs rajta. Valaha a fölé tornyosuló hegyek egyikének mélyén titkos kutatóbázis üzemelt, de már nem. A városkát a tudósok kényelme, kiszolgálása miatt hozták létre, aztán megfeledkeztek róla. Lakói sosem hagyják el a völgyet, és ide sem érkezik soha látogató. A tévék a hatvanas évek műsorait ismétlik újra meg újra, és persze rendszeresek a kerti partik, a környező vadon azonban tiltott hely. Winkben tehát soha nem történik semmi váratlan, érdekes, rendkívüli egészen addig, míg az egyik tiszteletreméltó polgárt meg nem gyilkolják.
Méghozzá olyanok, akik kívülről jöttek és oda is térnek vissza! Ráadásul a temetés napján Mona is beállít – kintről. Pedig az író azt állította, hogy soha, senki…

Jó, jó, ez valóban egy aprócska baki, de…

Na, és a város ellátásával mi van? Winkbe sosem kell friss élelmet, ruhákat, Aspirint, szárnyasbetétet szállítani? Kamionok sosem jönnek, ez tény. De honnan a gáz, a villanyáram? És mégis hogy a fenébe oldják meg pl. a szemétszállítást?

Most komolyan: annyira kicsinyes vagy! Ha Bennett ezekre az apróságokra is kitért volna…

Apróság?! Kérdezd már meg a milánóiakat, apróság-e, ha hetekig senki nem viszi el a szemetet az utcákról! Ők még biztos emlékeznek rá, hisz csak néhány éve történt, hogy milyen volt majdnem megfulladni a bűztől, és patkányokkal harcolni a saját spájzukban. Nekem egy író által felvázolt világ működjön rendesen, legyen hihető, különben minden más borul.

A Horzsolások ennél sokkal többről szól. Van benne számos rejtély…

Lehet, hogy én vagyok túlolvasott, de egyiknek a megoldása sem bírt meglepni.

…és fizikai akciók, üldözések, véres bunyók, lövöldözés, majd a végén egy akkora pándimenzionális összecsapás anya, fia és lánya között, ami totál leamortizálja az egész várost. Ráadásul a téma szörnyen (szó szerint) tudományos, továbbá…

Figyu, tudod, hogy mi volt számomra a regény kulcsmondata?

Miért, volt ilyen?

Volt bizony. Így szól:

Megtenné nekem azt a szívességet, hogy rátér a kibaszott lényegre?

Ez? Hm. Miért pont ez?

Mert pontosan ez volt az, ami olvasás közben számtalanszor eszembe jutott, méghozzá az ifjonc szerzőnek címezve. Ez a regény ugyanis kb. 300 oldallal hosszabb, mint kéne. Ha a végén visszatekintünk, valójában alig látunk érdemleges eseményt, váratlan fordulatot, meghökkentő lelepleződést.

Bocsánat, de vitatkoznom kell veled, elvégre a Horzsolásokról azt írta a Los Angeles Times, hogy

Stephen King és Ray Bradbury legjobb műveivel vetekszik… Meglepi, megrémíti és megindítja az olvasót.

Most komolyan: szerinted abba a lapba még soha, senki nem írt le dimenziószaggató baromságokat?

Asszem, én itt most befejezem…