Néhány hete jelent meg Géczi János könyve, A Bunkerrajzoló, amely a Vad Fruttik énekesének, Likó Marcellnek az élettörténet rekonstrukciója. A könyvről már mi is írtunk, részletet is közöltünk belőle, illetve egy interjút Géczi Jánossal, így már csak Likó Marcellt kellett megkérdeznünk, hogy teljes legyen a kép.
Néhány napja közöltünk egy interjút Géczi Jánossal, A Bunkerrajzoló szerzőjével. Ott ezt mondta Likó Marcival való megismerkedésükről:
A Pannon Egyetem Antropológia és Etika Tanszékén több mint fél évtizede szervezünk, mi, az ott oktatók egy Éjszakai Egyetem című sorozatot, amelyre hol akadémikusokat, hol vezető művészeket, közéleti embereket, hol fiatalon ismertté vált személyiségeket is meghívunk. Likót – Beck Zoli, a 30Y énekese javaslatára invitáltuk az egyetemisták közé, aztán mondhatni, a nyakamon ragadt. Megmutatta a dalszövegeit, s jó egy éves együttmunkálkodásunk után megszületett az új CD-jük. Megismertem a zenekar tevékenységét, a közösségi elköteleződéseket, harcokat, amik Marcit jellemzik.
Hogyan is volt ez?
Akkoriban a dalszövegeimen akartam csiszolni. Beck Zolitól, illetve Lovasi Andrástól kértem tanácsot, hogy milyen szerkesztési elv alapján kellene rendeznem azokat. Az említett előadás után találkoztam Jánossal, és akkor valamiért rákérdeztem, hogy nem foglalkozik-e véletlenül irodalommal. Erre véletlenül kiderült, hogy József Attila-díjas költő. Elhívott magához, hogy mutassam meg neki a szövegeimet, a háza meg tele volt modern festményekkel. Furcsa volt nekem, hogy valaki 60 évesen ennyire képben legyen modern művészetek terén: azok a 60 évesek, akiket én ismerek, inkább permetezni szoktak. Ő kezdett el az irodalomban is terelgetni.
Merrefelé?
Nem hitte el, hogy nem kortársakat olvasok. Mondtam neki, hogy szerintem ehhez szükség lenne enciklopédikus tudásra meg egyetemes irodalomtörténeti ismeretekre, elvégre nem olvasgathatok csak úgy össze-vissza, ha mondjuk sosem olvastam Dosztojevszkijt. Ő meg azt felelte nevetve, hogy ez nem gond, hiszen ezeket a klasszikusokat a kortárs írók már úgyis mind olvasták.
Addig milyen volt a benyomásod a kortárs irodalomról?
A kortárs irodalom nekem olyan volt, mintha bemennék egy boltba, ahol a legmodernebb műszaki cikkeket árulják, nekem pedig lövésem sincs, hogy melyikre van szükségem. Jánossal való találkozásom óta viszont csak kortársakat olvasok, azóta már tisztábban látok.
Most van egy rádióműsorod is, amiben könyvekről beszélsz.
Igen, bent voltam a Petőfi Rádióban egy interjún, és elejtettem ezt az olvasás-mániát. Akkor megkérdezték, hogy lehetne-e az, hogy néha beszélek náluk könyvekről. Kitaláltuk a műsort, amiből hetente leadnak egy részt: 5 percben ismertetünk egy-egy könyvet.
Géczi Jánossal tehát már ismertétek egymást. Hogyan lett ebből könyv?
János nem szokott felkérésre dolgozni, így ebbe is csak úgy ment bele, hogy ha valamelyikünk úgy érzi, hogy ez mégsem kell nekünk, akkor hagyjuk az egészet a fenébe. Így történhetett meg, hogy már rég reklámozták a könyvet, amikor mi még alá sem írtuk a szerződést. Egy nyáron keresztül jártam át Jánoshoz, ott felvettünk egy több mint 50 órás anyagot. Ebből készültek levonatok, János aztán ebből írta meg a könyvet. Fontos azért az is, hogy ezek nem igaziból az én szavaim, A Bunkerrajzoló inkább arról szól, hogy milyennek látott, hogyan hallott engem János.
Akkor nem furcsa neked ezt olvasni?
Én már unom, annyiszor olvastam (nevet). Meg már hányszor átéltem! Viszont ami bekerült a könyvbe, az a beszélgetések nagyjából egyharmada, többet meséltem például a tinikoromról, a főiskolai éveimről. János így látta a történetemet kerek egésznek, ő pontosan tudta, hogy mire kíváncsi, néhány sztorira szándékosan többször is rákérdezett.
Néhány történet többször elő is kerül a könyvben.
Semmi nincs véletlenül, János ezzel arra világít rá, hogy akárhányszor is mesélsz el egy történetet, valami mindig változik az elbeszélésben. Ez a sztorizás sajátossága.
A Vad Fruttikról viszont alig esik szó A Bunkerrajzolóban.
Ha arról van szó, hogy hogyan élem meg a történeteimet, vagy, hogy milyen ember vagyok, akkor a zenekar érthető módon háttérbe szorul. Meg ugye nem arról beszélek általában, hogy koncertezem, meg dalszöveget írok, hanem például most is az jut eszembe, hogy péntek este van, és iszunk egy sört.
Voltak kétségeid a végeredményt illetően?
Nekem csak az volt a problémám, hogy nem gondoltam magamat elég érdekesnek ehhez, nem vagyok én sztár, hogy belőlem könyvet írjanak. De János olvasatában ez elsősorban nem az én történetem, hanem egy szociográfia. Az én történeteimen keresztül ábrázol ő egy generációt.
Gyanítom, sokan magukra ismernek a könyvben. Ez nem jelentett nehézséget?
Az én szempontomból nehéz, mert nekem lehet ebből konfrontációm az ismerőseimmel. Másoknak annyira nem lehet nehéz szerintem, mert a könyv szereplőin és rajtam kívül senki nem tudja, hogy ezek a sztorik igazak-e vagy sem. Annak idején a Vadnarancsok is azért szólhatott akkorát, mert tabukról szólt, nagyon őszintén. A Bunkerrajzolóban is előkerülnek olyan dolgok, amiről az emberek nem vallanak. Nem tudom, miért nem lehet arról beszélni, hogy valakit vernek, alkoholista az apja, vagy arról, hogy a szülők megcsalják egymást. Mindnyájan átéltünk hasonló szituációkat, csak nem beszélünk róla, mert mit szól majd a szomszéd. Pedig ezek a következmények csak a mi fejünkben léteznek, bennünk alakulnak ki ezek a gátak, amik szerint ezekről nem lehet beszélni, mert ez szégyellnivaló.
Már 10 éve nem drogozol, de ez a könyv mégsem egy drogellenes propaganda.
Nem jöttem volna ki a drogokból, ha nem lettem volna rosszul tőlük. Nekem egy érdekes tapasztalás volt a drog; úgy éreztem, hogy a cuccoktól teljesedek ki. A drogos fejezetek számomra kissé idegennek tűnnek, mivel János kutató – elemző módon közvetíti ezeket a részeket. Ha én írnék erről, akkor nem lenne szó a drogozás módszereiről, hiszen én ebben éltem, számomra nem újdonság megtömni egy pipát. Ami bennem erősebben él, az a dolog sötét oldala. A drogok miatti pokoljárásaimról ennél sokkal többet tudok mesélni. Abban az időszakban azt hittem, hogy meg fogok őrülni.
Beszélsz a drog és alkotás viszonyáról is.
Amikor megírtam a Nekem senkim sincsent, nem is hittem el, hogy ezt valóban én írtam. Egy kivételesen ihletett pillanat volt, amit az ember folyamatosan próbál utolérni. A Hiperkarma első lemeze például egészen fantasztikus, logikus következtetése lehetett Bérczesi Robinak, hogy ehhez még anyagozni kell. Én is ezt gondoltam, csak én már fizikailag nem voltam képes magamat agyondrogozni. Kénytelen voltam tanulni helyette, így jött képbe az irodalom.
János hogyan segít a dalszövegekben?
Átmegyek hozzá, viszem a papírjaimat, amin a szövegek vannak. Olyannak képzeld az egészet, hogy beállítok egy háromnegyedig kifaragott kőszoborral, ő meg aztán apró kalapáccsal, határozott ütésekkel le-lepattintja róla a kiálló felesleget, eldolgozza és egységessé teszi a felületeket, megadja a szobor arcának az időtlen mosolyt. Mutatok is egy példát.
Van jelentősége, hogy ilyen nagy papírra dolgozol?
Igen, sokat lehet rá írni, teleírom a papírt. Kollázs-technikával dolgozom, leírok egy csomó szókapcsolatot, mondatokat. Ezekből kezdem el összepakolni a szövegeket, aztán éneklem neki, hogy
„elkoptak mind a jelszavak
a felkelők elalszanak
a költő messze költözik
nem olvassák a verseit
idegcsillapító szerek
termelnek tompa ihletet
nekünk az úgyis pont elég
felettünk betonszín az ég.”
Akkor aztán a János mondja, hogy ez így nem jó, mert az nem lehet, például hogy a „felkelők elalszanak”. Én akkor mondom, hogy szerintem miért lehet, ő pedig megmagyarázza, hogy miért nem.
Könnyen kijöttök Jánossal?
Abszolút, olyan mintha a pótapám lenne. János olyan, mint amilyennek nekünk kéne lennünk majd ennyi idősen. Örülnék is, ha annyi mindent tudnék a világról, mint ő: János egy igazi reneszánsz ember.
