[Elhangzott a Pestszentimrei Közösségi Házban, 2015. május 6-án, este hatkor Trifusz Péter Városbújócska című kiállításának megnyitóján. A kiállítás megtekinthető május 22-ig hétköznapokon 8 és 20 óra között, hétvégén 9 és 14 óra között.]
Utálom a kiállítás megnyitókat, ezért aztán soha, semmilyen körülmények között nem vállalkozom arra, hogy tevőleges részese legyek az ilyen „szeánszoknak”. Sőt, lehetőleg elkerülöm az ilyen rendezvényeket, és inkább egy másik, kevésbé zsúfolt időpontban settenkedek a megnézendő képek közé.
A kiállítás-megnyitó ciki.
Ciki az alkotónak,
ciki a közönségnek
és ciki annak, aki a száját jártatja.
Kapcsolódó anyag:
Falusi Káin – Trifusz Péter* helyszíni fotói
De vegyük sorra:
Az alkotó, a művész azért van jelen, hogy megmutassa és hitelesítse azt, ami a falakra került. Ehhez képest háttérbe szorul, s hagyja, hogy valami szalajtott barom beszéljen a művekről, még szerencse, hogy valami ősi szokásrend miatt nem illik összefirkálni a kiállított képeket. Az lenne csak a formabontó!
Ki nem állhatom a kiállítás-megnyitókat, mert egy olyan közönségnek kellene beszélni, amelyik a legkevésbé sem kíváncsi a jópofaságokra, az okoskodásra, a tiszteletkörökre, a képekről szóló hablatyra, s ha a képekre lenne kíváncsi, akkor a lehető legrosszabb alkalmat választotta, hiszen itt beszélgetni kell, jópofizni, társadalmi életet élni, s esély sincs arra, hogy elmerüljünk a képek szemlélésében.
A kiállítás-megnyitó a legalkalmatlanabb időpont! MINDENRE. BÁRMIRE. Már persze, ha nem a pogácsa, vagy a pofavizit miatt jöttünk. De a pogácsa is csak akkor elég, ha már túl száraz, s a pofavizit is csak jelképes lehet – a többi tülekedő megjelent miatt. Persze, arra még mindig lehetőség van, hogy az illő idő eltelte után, kisebb hordákra bomolva átmenjünk egy közeli vendéglátó-ipari egységbe, s ott dumáljunk azokkal, akikkel máskor nem akadunk össze. Talán még a képek is szóba kerülnek ilyenkor.
De fordítsuk végre komolyra a szót, s kérem, hallgassák meg 72 perces előadásomat A Trifusz Péter fotográfiáin fellelhető transzcendentális motívumok spirituális értelmezési horizontjának teológiai aspektusairól…
Vagy van egy hosszabb verzió:
A nemzeti vizuális kultúra turulként való emelkedése a képeken meg nem jelenő szimbólumok és a politikai helyzet tükrében – a szittya csillagösvényt követve.
… és efféle címből van/lehet még vagy tucatnyi – a meg megrendelő igényének megfelelően!
Ilyen alapozás után már senki nem fogja komolyan venni, amit mondok, így akár komolyan is vehetném magam! Mert van/volna miről beszélni. Mert ezek a képek nem csak – sokak által kétségbe vont – kőszegiségem, vagy gyüttmentségem okán érdekelnek, sőt…
Tandoritól lopva: a fényképezés – tényfékezés.
Szerintem: A fotográfia az időn elkövetett erőszak… Bestialitásában szelíd és mégis brutálisan konkrét aktus. Olyan banalitás, amit mindenki űz – de csak kevesen vesznek elég komolyan! A pillanat megrablása, és – talán – egy másik pillanat gazdagítása. HA A FÉNYKÉPEZÉST NEM IS, DE A KÉPEK KÖZZZÉ TÉTELÉT – NÉHA ÚGY ÉRZEM – SZANKCIONÁLNI KELLENE. De, persze nem ezekre a képekre gondoltam!
Ha akarjuk, a FÉNYKÉPEZÉS időutazás…
Ezek a Kőszegen készült képek egyszerre intimek és távolságtartók, pillanatot piszkálók és időtlenek. Miközben a helyüket keresik a nézőben, azonközben itt, a kiállítótérben elveszítik lokalitásukat. Kőszegietlenednek.
A kőszegi kötődésű néző konkrét helyeket – néha embereket – lát a képen, s eljátszadozik azzal, amit a saját emlékeiből elő tud bányászni. Ezzel tulajdonképpen el van zárva a – lényeg –, képek képisége elől. Azt gyanítom, hogy egy kőszegi, ha visszagondol ezekre a képekre, akkor színesben látja őket a lelki szemei előtt.
Az, hogy a kiállítás a képek készítési helyétől ilyen távol (is) látható, nem kevesebb, mint a képek képiségének ki-és felszabadítása. Esély a látásra.
Persze, ez az esély még tovább fokozható (lenne), ha a képeket/ a kiállítást még messzebbre vinnék: Engem érdekelne, hogy mit lát Trifusz Péter fotóin a rituális öngyilkosságra készülő hagyományőrző szamuráj, a dél-amerikai marhapásztor, vagy a nepáli földrengés túlélője…
… vagy, ha újra az időbeli tényezőt vesszük elő:
MILYENNEK LÁTOM MAJD ÉN EZEKET A KÉPEKET, AMIKOR A TRIFUSZ PÉTER SZÁZADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA ÖSSZEÁLLÍTOTT RETROSPEKTÍV TÁRLAT MEGNYITÓBESZÉDÉN KELL TÖRNÖM A FEJEMET?
…nemsokára kiderül!
