A Parasztopera Fesztivál öt előadása közül immár a harmadikat láthatta szombat az Átrium közönsége. Mohácsi János kaposvári és pécsi rendezése után 2014-ben a szombathelyi Weöres Sándor Színházban állította színre a darabot, amit telt ház fogadott Budapesten, írja a fesztivál blogja.
Több helyütt is elhangzott már, hogy a Parasztopera sikerszériájához nagyban hozzájárult az, hogy Mohácsi először 2008-ban „kézbe vette”, bebizonyítva, hogy ez a darab más rendező keze alatt is remekműként él a színpadon.
Ráadásul egy nagyon egyedi látásmóddal rendelkező, és sajátos (a „pintérivel” egyébként nagymértékben rokon) munkamódszert preferáló alkotó gondolta úgy, hogy ezzel a történettel érdemes foglalkozni, és ezáltal, úgymond, kaput nyitott az anyag mások által történő feldolgozása számára. A „mi lett volna, ha” kérdésen ebben az esetben ugyanolyan izgalmas elgondolkozni, mint magánál a Parasztopera történeténél. Mohácsit pedig pont ez érdekli: újabb és újabb rétege tárul fel a múltnak a szombathelyi előadás közben, és a néző minduntalan felteszi a kérdést: miért így történt mindez, amikor egy-egy szó kimondása teljesen másfelé terelhette volna a dolgok menetét?
Érdekes látni, hogy az egyes rendezők mit kezdenek a barokkal. Rusznyák Gábor fesztiválnyitó miskolci rendezésében maga a zenekar öltött barokkos külsőt, míg Mohácsinál elsősorban a díszletnél mutatkozik meg markánsan a kapcsolat: egy asztalt leszámítva minden más festett, még az előadás kezdetén látható függöny is. A barokknak megfelelően természetesen minden ábrázolt berendezési tárgy erőteljesen stilizált és túldíszített, már-már giccses: pont mintha egy hetvenes évekbeli, újgazdag család szobabelsőjét látnánk, amelyben ízléstelenül lettek összeválogatva múlt és jelen tárgyai.
Mohácsi előadásának egyébként az eddigiek közül a legszorosabb a kapcsolata a közönséggel, nem csak az előbb említett testi kontaktus miatt. Az apró kikacsintások, félvállról elengedett halkabb poénok, a szereplők közötti apró mozdulatokból kibomló finom kapcsolati háló befogadásához és felfogásához intenzív nézői figyelem szükséges, és még így is joggal érezheti úgy az ember az előadás végén, hogy újra kellene néznie ahhoz, hogy minden egyes humormorzsát, apró geget megfigyelhessen ebben a mesterien kivitelezett sors-bohózatban.
Az utolsó szín üzenete felejthetetlen: az apa végzetes tette előtt megnyílik a színpad egy újabb síkja, és egy nyugodt, holdfényben úszó erdő képe tárul elénk. Ez az erdő szimbolizálja egyrészt azt, hogy ennek a szájhagyomány útján terjedő őstörténetnek a gyökere ott él minden nemzet emlékezetében. De utal arra is, hogy ebben az erdőben mennyi titok lappang, mennyi el nem mondott történet rejtőzhet még itt, amelyek már örökké a föld alá temetve maradnak.
A kritikát a fesztiválblogon olvashatod tovább.
