Tamási Gábor (1952) 1970 óta foglalkozik fényképezéssel. 1975-ig a Néprajzi Múzeum fotósa, majd a Mozgó Világ külső munkatársaként dolgozott 1980-ig. Stúdióvezetőként, könyvkiadóként és reklámfotósként dolgozott 2012-ig. 2001 óta elsősorban a dokumentarista fotográfia érdekli, legfőbb témái az urbanizáció, a szemiotika valamint a civilizáció környezetre gyakorolt hatása. 2003 óta szenvedélyesen foglalkozik ipari tájak, épületek valamint gyárak urbanizációs problémáival. Munkáiban a megszűnő vagy éppen átalakulásban lévő ipari létesítmények, épületek sorsa éppúgy érdekli, mint az ezekben dolgozó emberek helyzete, élete és hétköznapjai.
Az Isten balján – Tamási Gábor fotói, 2015.04.11 – 2015.05.13., Artézi Galéria, Budapest,(Óbuda) Kunigunda u.18.
Deák Csillag
Üzenet jelenből
Susan Sontag szerint „az új fényképek hatására másképp nézzük a múlt fényképeit.” Tamási Gábor kiállításán (Az isten balján) mintha történelmi leleteket látnék (Üzenet a múltból). Ez vonatkozik az emberi portrékra is. Ezek a képek nem hallgatják el a képek születésének helyét, épp azt azonosítják, a jelenről szólnak. Szembesítik a gyakran változó új politikai retorikát a valósággal. A látottak lehetnek ellenszenvesek (Vasgyárból kultúrgyár), de a látványt Tamási nem igyekszik sem elfedni, sem megmásítani.
Az Isten van valamiként, írja Ady Endre a versében (Az Isten balján), és a költő ott ül az Isten balján. Mi, nézők hol ülünk? Honnan látjuk a tárgyat, az épületet? Nem The National Geographic Magazine-ba való képeket látunk. Igaz, címlapfotó sem lett belőlük. Tamási nem érzéketlen a látvány iránt, de nem is merül el a sajnálat érzésvilágában, ezért képes hűvös szemmel ránézni tárgyára (Untitled _ Panel Házgyár helyén a Szentendrei úton), hogy következetesen döntsön színpadias, keresett „macher” zsánerképéről. Itt semmi sem zsáner, semmi sem színpadias (Vasgyárból kultúrgyár – Ózd 2014). Egy munkás arca a kamerába néz, ott felejtődik arcán a mosoly (Portré – Józsefvárosi Pályaudvar).
Tamási Gábor fotói szembesítenek a közelmúlt történelmével, a tulajdon, a felelősség vagy szolidaritás, a vadkapitalizmus (Vasgyárból kultúrgyár) kérdéseivel. Sűrített drámát látunk, és szenvtelen tekintetet (Street art – drogtanya Pesterzsébet). A bemutatott képek története a mába visz, a mából válik kihagyhatatlanná. Semleges érzelmeket pendít meg az alkotásokban, és mégis egyfajta szenvedéllyel kíséri és tárja fel a látványt, a végzetet. Európában máshol is zárnak be üzemeket, gyárakat, válnak lakatlanná háztömbök. Az ottani helyzetek hasonlóak, mint amilyet Tamási talált Csepelen, Mátyásföldön, Szentendrén. Ez is azt mutatja, hogy a magyarországi jelenségek nem szükségszerűen egy “időbeli lemaradás” jelei, hanem a világ jelenlegi állapotához hozzátartozó tények. Tamási dokumentarista vállalkozása hősies vállalkozás is.
A fotóművész képeit látva, tudatosulnak bennünk Almási Tamás filmrendező szavai: A jelenből nincs menekülés, a valóság elől nem lehet megszökni. Tamási Gábor a látszólag szokványos témából nehéz, de tiszta és egyszerű, humánus fotókat készített. Társadalmi üggyé emelve a pusztulás, az ipari táj, az ipari és közüzemi épületek képeit. Gerber Pál festő fekete elefántja (ikonja) Tatabányát jelképezi, a szénbányászat megszüntetését. Gerber az elefántot néha felfordítja, az állat lábai az ég felé nyúlnak. Nincs segítség, mintha a pusztulás örökre szólna. A Csepel Vasmű képei (Csepel Vasmű, 2013, 2014) egyszerre szólnak a működésről, a munkahely embertelenségéről, és egyszerre az ember kiszolgáltatottságáról.
Tamási túl a szociofotón, a fényképezés alkotója is. A lehetetlen tárgyi környezetben is színesen lát, meglátja a fény-árnyék motívumokat (Józsefvárosi Pályaudvar – egykori irodabelső), a rendetlenségben a rendet (Csendélet _ NABI Mátyásföld). Képein ez a kettősség, a pusztulás és a fény egymásba kapcsolódása, folyamatosan jelen van, és ez teszi hitelessé látásmódját. Üzenet a múltból helyett, üzenet a jelenből cím közelebb áll a valósághoz, amelyet nem kívánunk látni, felismerni, megismerni. Ebben a jelenben élünk. Kérdés, Tamásinak mikor fogy el a türelme, hogy fényképezett helyeit újból felkeresse, a változás reményében.
Nem emlékezem én és nem felejtek./ Azt mondják: hogy lehet?/ Ahogy e földön marad, mit elejtek./ Talán te megleled./ – írta József Attila Azt mondják című versében. Tamási Gábor sem emlékezik, de nem is felejt.
Kölüs Lajos
Vágányzár
A városi romantika része a romkocsma, a romos, de lakott ház, és az elhagyott vagy alig működő ipari üzem is. Magyarországon a rendszerváltással iparágak mentek tönkre, így járt a magyar nehézipar, különösen a kohászat, Csepelen (Budapest), Miskolcon, Dunaújvárosban. Tamási Gábor érdeklődése az ipari létesítmények, épületek sorsa iránt, ha nem is mondható szokatlannak, de általánosnak sem. 2001 óta elsősorban a dokumentarista fotográfia érdekli, legfőbb témái az urbanizáció, a szemiotika valamint a civilizáció környezetre gyakorolt hatása.
A magyarországi vadkapitalizmus „féltve” őrzött relikviáit látjuk a képeken. A végességet, és a lassú halálra ítélt épületeket. Valami végleg el fog tűnni, még nem akarják, és nem tudják, hogy mikor. Görcs nélkül nézem a fotókat, még azokat is, amelyekről kiderült, hogy a létezésük egy adott időintervallumban megkérdőjelezhetetlen.
Magyar táj, magyar ecsettel, délibáb nélkül. Ma is nehéz ezekbe az elhagyott, de gondosan őrzött telephelyekre bejutni, mert a tulajdonosok nem szívesen osztják meg tulajdonuk állapotát, a pusztulást, amelyet részben maguk idéztek elő, nincs elegendő tőkéjük, hogy felújítsák a gépeket, az épületállományt, részben ilyen formában került a birtokukba. Tamás Gábor fotóin megcsillan valami, vagy egy oszlop, egy graffiti, maga a napfény, mert mindig azokat a fókuszokat keresi, amelyekből úgy láttathatja a tárgyát, hogy nem tagadja le, kötődik a létesítményhez, annak szelleméhez. A birtokon belüliség hiánya szabaddá teszi, elkötelezettsége nem jelenti, hogy alkura kész a képek létrehozása ügyében.
Ezek a fotók ellentétesek a XIX. és XX. század fordulóján építési lázzal, amikor kialakultak Budapest terei és létesítményei, alapvetően változtatva meg Budapest arculatát. A jelenlegi arculat maszkot visel, de van egy lélektani határ, amikor már nem tud megszabadulni tőle. A talált képek az ipari táj, azon belül is az ipari létesítmények általános karakterét rajzolják fel, többnyire külső megfigyelő szemszögéből. Tamási Gábort nem csak az ipari táj érdekli, hanem a tárgyiasult, személyhez kötött alvóhely. A pusztulás is karakteres, már-már hihetetlen képet mutat és őriz a magyar iparról, különösen a kohászatról. A nyilvánosság nem érzékeli igazán, mi történt, és mi fog még történni.
Tamási fotói jelzik, hogy mai világunkban a jó és a rossz nem egyezményesen megjelölt. Miközben a gyár, az épület története az emberek története is. Minden megváltozott, de senki sem kíváncsi rá, milyen világ rejtőzik a nagy gyártelepeken, milyen káosz uralkodik, milyen reménytelenség üti fel a fejét. Önmagát alig ismerő társadalom elé tart tükröt Tamási Gábor. Nem egyszerűen a vesztesek oldaláról szemléli a történteket, az ipari tájat, épületet, emberi arcokat. Egy-egy fotójából mindent látunk, mindent megértünk. Többek, mint dokumentumfotók. A művészet erejével a látványon túl halad, láttatja a történetet. Képei nem illusztrációk. Nem bocsátja áruba az interjúalanyokat és a létesítményt. Az állásfoglalás a nézőben alakul ki, ettől lesznek igazak a fotók, ettől oppozíciói a hamis valóságnak. Nem a háttérben, hanem előttünk és kegyetlenül élesen rajzolja ki Tamási Gábor a valóságot. Rekviemek is a fotók, jajkiáltások, kalligráfiák, jelek, üzenetek. Az életben maradtakért. A vágányzárért.
