Gyógyszerész – és önkéntes rendőr
Az igazán penge nyomozó: pszichés beteg. Az a lényeg, hogy otthon jó kezelést kapjon, így szinte tünetmentes. XV. században játszódó tallinni krimi.
- (Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye, Metropolis Media Group Kft., Rácz Nóra fordítása, 2013, 3490 forint.)
A Melchior patikáriusról szóló regény nem a gyilokkal, hanem az előszóval kezdődik, és pár oldal után nyilvánvaló, hogy ez a hagyományos beavatás elkerülhetetlen. Az észtek és a Baltikum történelme kívülálló számára legalább olyan bonyolult, mint a magyaroké és a Kárpát-medencéé. Fontos megtudni például, hogyan került oda a Német Lovagrend. Ez ugyanaz a társaság, amelyet 1211-ben a mi II. András királyunk behívott Erdélybe, letelepített, kiváltságokkal halmozott el. A lovagok ezt úgy hálálták meg, hogy önálló állam létrehozásába kezdtek. A pápa biztatta őket. András végül megunta ezt, kiverte a lovagokat az országból, akik északabbra próbálkoztak újból, sokkal ügyesebben.
Indrek Hargla regényének idejében Tallinn a Német Lovagrend fennhatósága alá tartozó, szépen gyarapodó város, ahol kétféle értékrend szervezi az életet. A regényben pattognak a szikrák, amikor ez a két közeg érintkezik. A lovagvár ura, akit itt komturnak neveznek, otromba módon megváratja a polgári igazságszolgáltatás választott vezetőjét, aztán utasítja, hogy fogja el a gyilkost. Még azt is megmondja, hogy lehetőleg egy csavargót kapjanak el, azt gond nélkül halálra lehet kínozni, abból lesz a legkevesebb probléma.
Az igazság eretnek trükk, senkit sem érdekel.
Ennek a fajta feudális hatalomnak mintha épp a cinizmus és a nyers rablóösztön adna tartást.
A bíró viszont a kereskedők, iparosok világából jön, ahol nem is csak a pénz, hanem a rátermett, törekvő ember boldogul, és ott mintha valamelyest fontosabb lenne a jó erkölcs. A két világ között a lübecki városjog a kapocs, amely a lovagrend területén szabályozza a mindennapi életet. Elvileg a vallás lenne a másik közös nevező, de a regénybeli Tallinn plébánosa és a szerzetesek se nagyon szeretik egymást. Ahány közösség, annyiféle uniformizált hitélmény. Vannak ide is, oda is bejáratos világi, és mint kiderül, félvilági személyek. Mindenki esendő, és lehetnek esendőbbek.
A magánélet naturálisan jelenik meg, de távolról sem olyan töményen, mint a Trónok harcában, és egyáltalán nem öncélúan. A regény egyik legfontosabb jelenete az, amikor egy vidám sörkóstoló összejövetelen Beatrixáról, a fiatal apácáról mesél Rode plébános. A hallgatóság szeretné hallani, mi is történt vele pontosan, miután szegény el lett csábítva:
…Ekkor az a férfi elvitte őt az ő házába, megparancsolta neki, vegye le skapuláréját és tunikáját, és aztán…
Rode megakadt, mert a hallgatók harsány kacagásban törtek ki. Még a komtur is odakiáltott:
– És aztán mit csinált az a férfi?
– Ne titokzatoskodjon, plébános úr, úgy mondjon el mindent, ahogy történt! – követelték más hangok is.
Roda mély levegőt vett és felcsattant, egyik kezével az asztalba kapaszkodva:
– És aztán az az istentelen férfi a bűn útjára csábította őt és meggyalázta…
Erre megint kirobbant a kacagás, mint az ágyúgolyó, és valaki azt kiabálta:
– Én ugyan nem értem, mit csinált vele az a férfi?
A pap végül, nagyon is vulgárisan kimondja, mi történt ott. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy a csábító később kitette a szegény apácát, aki tizenöt évig utcalányként próbált boldogulni. Aztán visszament a kolostorba, ahol nem is tudtak arról, hogy elment. A Szűzanya ugyanis tizenöt éven át ellátta a feladatait az ő képében. Most pedig rászólt, hogy menjen vissza a helyére, bánja meg a bűneit, és minden rendben lesz, de tényleg. Szóval, ha senki sem tudott arról, hogy rossz úton járt, akkor csakis magának és a jóistennek tartozik elszámolással. Azt, hogy ez a szép történet szimbólum és üzenet is, alighanem csak Melchior sejti.
Az előszó szerint létezett ilyen nevű német gyógyszerész Tallinnban. Nyomozott is valamiben, és amikor előadta volna, hogy szerinte ki a tettes, nem hallgatták meg – viszont fizettek neki tíz márkát a fáradozásaiért. Nem tipikus nyomozó, annyi szent, ráadásul valamilyen örökletes pszichés betegség is kínozza, mint egykor az apját és fiúágon az összes ősét. Fiatal felesége figyelemre méltó módszerrel kezelgeti, úgy, hogy a külvilág ebből semmit sem vesz észre. A történetből annyit talán el szabad árulni, hogy polgártársai hallgatnak Melchiorra. Az igazságszolgáltatás vezetőjétől megbízást kap arra, hogy segítsen megtalálni a gyilkost, ő pedig szívesen vállalkozik a közösségi munkára. Amíg a patikájában hasznos ásványi anyagokat tartalmazó italaival kínálgatja a betérőket, mindenki jóban van vele. Azzal sincs senkinek baja, hogy belelát a magánéletükbe. Amikor elkezd kérdezősködni, ez a helyzet megváltozik, de őt, úgy látszik, nem rendíti meg semmilyen durvaság vagy félrevezető manőver. Az előbb említett várbeli látogatáson, amikor arra van szükség, hogy az okosabb engedjen, ő az ész. Ugyanúgy tisztában van saját esendőségével, ahogy másokéval, és mivel nem a bűn megtorlásának vágya mozgatja, csak az emberi természet iránti kíváncsiság, igazán haragudni sem tud. Érzi, mikor szerezhet érvényt csöndesen a maga igazának.
Jó esetben – például egy ilyen, jól megírt történelmi regényben – ez a fajta közszolgai magatartás elnyeri méltó jutalmát. A siker itt sem sokon múlik. Nincs garancia arra, hogy az embert, aki eleget tud, végül tényleg meghallgatják, és elmondhatja az igazat.
A szerző diplomáciai küldetése alatt, Magyarországon kezdte írni ezt a könyvet. Jogot végzett, mint az édesapja. Korábban tudományos-fantasztikus és horrornovellákat publikált, 2010 óta közöl regénysorozatot a tallinni patikáriusról. 2012 óta már csak írásból él. Negyvenöt éves. Nem tudom, milyenek lehetne az újabb könyvei, ezt a regényt nagy kedvvel írhatta. A kutatás élvezetéért dolgozhatott rajta, mint a régi aranycsinálók, élvezte, hogy ez a fantasy-történeteknél azért is lehet izgalmasabb, mert több benne a valóság. A történelem azonban mégsem nyitott könyv, egy sor kérdésre nem tudjuk a választ, mert nincs elég forrás, és itt lehet fontos szerepe a fantáziának. A krimi úgy épül föl, mint Romániában minden emeletes ház a nagy földrengés óta: biztos vasbetonváz, a közök kirakva téglával, vagy akár terméskővel, a végén az egész bepucolva. Mindez mégsem annyira nyilvánvaló. Az olvasó gyöngeelméjű, nem tudja követni a nyomozó észjárását, egyszerre csak annyit lát, amennyit egy zseblámpa által a koromsötétben. Nagyon szeretne ugyanott tartani, ahol a patikus: ez olykor természetes, elviselhető sóvárgásnak tűnik, máskor kezdi tényleg egészen hülyének érezni magát az ember – de ez alighanem alkat, felfogóképesség függvénye. Fontos pillanatokban a bizonyosság iránti olthatatlan vágy beteljesül:
…fejét csóválva, megvetően hallgatta Melchiort. Csak Dorn vette észre a homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket és arcizma enyhe rángatózását.
– Ami elhangzott, nem több egy hagymázas lázálomnál – szólalt meg. – A patikus hetet-havat összehord nekünk mindenféle mérgekről!
