Tommy Wieringa holland író most jelenik meg először magyarul, a hazai olvasók viszont rögtön két könyvét is olvashatják a Libri Kiadótól. A hazájában nagy népszerűségnek örvendő íróval a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.
Két könyved jelent meg Magyarországon. Mennyire kap teljes képet a munkásságodról az, aki elolvassa a Szép, fiatal feleségem és az Ezek az ő neveik című regényeid?
Minden könyv megírásához másképpen próbálok hozzáfogni, mert azt rettenetesen unalmasnak tartanám, ha önmagamat ismételném. Éppen ezért tudatosan próbálok minden könyvben új dolgokkal kísérletezni: mindig más stílusban más történetet szeretnék megírni.
A magyar olvasók most a két legfrissebb regényedet ismerhetik meg. Nagy különbség van az új regényeid és az első könyveid között?
Abszolút. Az öregedés probléma, de az irodalomban nem: még most is könyvről könyvre látom, hogy nemesedik az írásom, pedig nem is feltétlenül tudom megmondani, hogy milyen szempontból fejlődtem az utóbbi években.
A Szép, fiatal feleségem főszereplője többé-kevésbé annyi idős, mint most te. A könyv központi témája az öregedés, te is hasonló dolgokat éltél át mostanság?
Igen, de nem annyira erősen, mint a könyvem főszereplője. Edward saját szépségét és erejét egyre inkább kezdi elveszteni, ezt pedig pénzzel és hatalommal lehet kompenzálni, de azért ez meglehetősen szegényes vigasz.
Mondtad, hogy nem akarod, hogy központi témád legyen a következő könyveidben az öregedés, mert szerinted erről olvasni eléggé unalmas. Én ezzel vitatkoznék.
Igen, ezt egy kicsit sarkítva mondtam. A hozzád hasonló fiatalembereknek jó figyelmeztetés lehet, hogy mire kell készülnötök (nevet). Egyébként nagyon szórakoztató volt olyan dolgokról írni, amikről az emberek nagyon keveset beszélnek: a férfiak titkait fedem fel ebben a könyvben. Sok fiatallal beszélgettem a könyv kapcsán, akik mind azt mondták, hogy nem hiszik el, hogy ennyire rossz lesz majd középkorúnak lenni; viszont az idősebbek szerint a főhős még nem eléggé idős az ilyen problémákhoz – de ők alighanem elfelejtették, hogy milyen volt igazából 48 évesnek lenni. Akkor is problémákkal küzdöttek, csak azokat a 60 feletti bajaik miatt mára már jelentéktelennek látják.
A Szép, fiatal feleségemben van egy rádióműsoros jelenet, amelyben Edward tesz egy meggondolatlan kijelentést – ez egy meglehetősen fontos fordulópont a regényben.
Igen, ez az a pont, ahol a főhős rájön, hogy kezdi elveszteni az önuralmát, pedig virológusként nagyon fegyelmezettnek kellene lennie. A szerelmi életét is kissé furcsán éli, mert az első alkalmak megszállott gyűjtője, éppen ezért sosem marad egy nővel sokáig. A könyvben viszont végre komoly kapcsolatba kezd, ráadásul egy nála jóval fiatalabb nővel. Az említett rádióműsorban azonban a nyilvánosság előtt vetkőzik ki magából, és valóban ez az a pillanat, ahol a főhős társadalmi lecsúszása megkezdődik, amibe beletartozik a házasságának válsága is.
A szépség is visszatérő elem a könyvben, de sokszor mintha szándékosan rejtve maradna.
Igen, szeretek a szépségről írni, de meglehetősen bonyolult kapcsolatom van a szépséggel. Amikor meglátok valami csodálatosat, eszményit, amit én magam sosem birtokolhatok, akkor belül valahogy úgy érzem, hogy legszívesebben elpusztítanám. Ezt Párizsban vettem észre először, amikor megláttam egy nőt, aki éppen taxira várt: akkor úgy éreztem, hogy nem tudok megbirkózni ekkora szépséggel, erre egyszerűen képtelen vagyok. Arra gondoltam, hogy biztosan van valami hibája, szőr nő a fülében, vagy ilyesmi; mert ha nem így van, akkor nincs értelme élni (nevet).
A Szép, fiatal feleségemben nagyon sok szó esik a víruskutatásról és a biológiáról, az Ezek az ő neveik című könyvben pedig szegénységről és menekültekről van szó. Hogyan tudtál ezekből a témákból felkészülni?
Az Ezek az ő neveik megírása előtt voltam Ukrajnában, hogy kutatást végezzek a könyvhöz. Ott inkább élményeket és tapasztalatokat gyűjtöttem, míg a másik könyv sokkal inkább egy tudatos kutatómunka eredménye, rengeteget beszélgettem víruskutatókkal és biológusokkal. Olyanokkal is beszéltem, akik a nyolcvanas években az AIDS-kutatás élharcosai voltak; akik még akkor találkoztak ezzel a betegséggel, amikor tényleg alig lehetett tudni róla valamit. Egyszer beszéltem egy virológussal, aki egy vírust vitt át a mellényzsebében Amerikából Hollandiába. Persze kutatási célból, de gondold el, milyen őrült ötlet egy vírussal a zsebedben repülőzni.
A könyveidet Wekerle Szabolcs fordította magyarra. A fordítás során megkeresett téged?
Szabolcs nagyon profi módon végezte a munkáját, mindössze két e-mailt váltottunk. Mesélte, hogy sok interjút olvasott velem, valószínűleg ott is választ kaphatott néhány felmerülő kérdésre. Vannak olyan fordítók, akik rengeteg írnak, gyakran nagyon egyszerű dolgokra is rákérdeznek, amik egy kissé megijesztik az embert.
Egy interjúban mondtad, hogy elég rebellis tinédzsernek számítottál. Hogyan lesz a lázadó kamaszból fegyelmezett író?
Először is meg kellett tanulnom a fenekemen maradni (nevet). Én is úgy kezdtem, ahogyan a legtöbb író: verseket és leveleket írtam, valamint naplót vezettem. Mindenképpen írni akartam, de akkor még csak saját magamról tudtam írni, amit egy idő után elég unalmasnak találtam. Ezért elkezdtem az életemet fiktív eseményekkel dúsítani az írásaimban, valahogyan így kezdődött. Azt éreztem, hogy ehhez van némi tehetségem, így például következetesen levelekkel kezdtem el bombázni a lányokat, mert élőben nem voltam túl meggyőző. Papíron annál inkább.
Emlékszel még ezekre a levelekre?
Egy párról készítettem másolatot, rettenetesek (nevet). Hitvány romantikus levelek, de a haverok levelei sokkal bénábbak voltak. Ők viszont jobban tudtak dumálni, úgyhogy kiegyeztünk egy döntetlenben.
