Kis Norbert, az állatkert jóképű, vagány fő állatorvosa látszólag nem is lehetne szerencsésebb: ünnepelt celeb, elismert tudós, Gellért-hegyi villájából taxival jár dolgozni, és egy este még álmai nőjét is sikerül becserkésznie. Gondtalannak tűnő életét azonban Norbert bűncselekmények elkövetésével tartja fenn. Amikor egy ritka múzeumi rinótülköt elrabolva egy csapásra milliomos lesz, elhatározza, megjavul. Ám ekkor egyetlen nap leforgása alatt mindenét elveszíti, és Norbert úgy érzi, ennél rosszabb már nem jöhet. Tévedését bizarr kelepcébe zárva kényszerül beismerni, a szabadságot pedig nem adják ingyen… A rinocérosz-terápia kalandos, fanyar humorral átszőtt történetében a legbölcsebb szereplőnek egy ezüsthátú gorilla bizonyul. A Libri Könyvkiadónál frissen megjelent regény szerzőjével, Kedves Tiborral beszélgettünk.
Mióta foglalkozik irodalommal, és mennyi idő alatt írta meg Rinocérosz-terápiát?
Azt azért nem mondanám, hogy irodalommal foglalkozom, de nagyjából tíz évig újságíró voltam. Elsősorban tudományos ismeretterjesztésben utaztam, napilapokban, magazinokban és a televízióban is. Tehát azt már tudtam, hogy három oldalt képes vagyok összefüggően megírni és kíváncsi voltam, képes vagyok-e háromszázat. Most úgy tűnik, igen. Egy évembe tellett.
Azt olvastam, a kötelező sorkatonaság helyetti polgári szolgálatot a Budapesti Állatkertben töltötte orrszarvúápolóként. A regény cselekménye is egy orrszarvú körül forog. Megihlette az állat? Érezte már akkor, hogy ebből akár regényt is lehetne írni?
Így van, pár hónapig orrszarvúápoló voltam. Igen, már akkor éreztem, hogy ez a tapasztalat önmagában megérne egy regényt. Az állatkert időnként teljesen abszurd hely, a kollegák be nem skatulyázható figurák, és ezt a legteljesebb tisztelettel mondom. A rinók pedig valóban inspiráló állatok. Atavisztikus, ősállatszerű megjelenésük, nyugalmuk, méretük, és valószínűleg még inkább a sebezhetőségük nemcsak engem, hanem képzőművészeket, popzenészeket és írókat is megihletett. És amikor a Kertben dolgoztam, sokat hallgattam Smashing Pumpkinst, többek között a Rhinoceros című számukat. Amiben ugyan a címén kívül egy szó sem esik a rinókról, és másoknak talán valami betripezzett dalocska csak ez, de az én értelmezésemben ez egy kapcsolatról szól. Arról, hogy a rövidlátó orrszarvú mindent kiszagol, és ő is tudja, hogy én is tudom… hogy ennek vége. Az én regényemben is szimbolikus jelentésük van a rinóknak, a szándékaim szerint a biztosan mindenkiben létező eltemetett, vagy eltitkolt mondanivaló, emlékek, a múlt jelképei.
A regény legtisztább, leginkább ártatlan szereplői az állatok. Ez egyfajta társadalomkritika?
Nem mennék ilyen messzire. Bálint György Az állatok dicséretében azt írta: „Vegyük végre tudomásul: az állat nem rossz, nem jó, az állat állat. Emberi jellemvonásokat bajos rájuk húzni. Amikor La Fontaine megírta meséit, nem akart hű állatjellemrajzokat adni; állatai különböző emberi tulajdonságok allegóriái csupán.” És tényleg, én is így álltam hozzá. Bár azt akartam kihozni ezekből a humanizált szereplőkből, hogy mennyire kódolhatatlan a hozzá nem értők számára a viselkedésük, úgyhogy azt magyarázunk bele, amit akarunk, tehát inkább tükörként szolgáltak. Ha pedig egy konkrét történetet megírásáról van szó, akkor jól jönnek, mint tehetetlen szereplők, akiket a kedvünkre ráncigálhatunk, anélkül, hogy különösebben magyaráznunk kellene, mit miért teszünk.
A könyv főhőse, Kis Norbert sikeres, mégis magának való, furcsa figura. Ismert az állatkertben hasonló személyiséget?
Adódna a válasz, hogy magamat, amikor trágyapakolóként ott dolgoztam, de nem. Kis Norbert a képzelet szüleménye, vele ellentétben az igazi főállatorvos – akivel anyaggyűjtés céljából párszor beszélgettem, ezúton is köszönöm neki, hogy időt szánt rám – normálisnak nevezhető. Más kérdés, hogy magának való, furcsa figurákkal és történetekkel egyébként tele van az állatkert.
A rinocérosz-terápia egyik fő helyszíne a Fővárosi Állatkert, amiről rendkívül részletesen ír. A regény megírása során járt az állatkertben, hogy ihletet szerezzen?
Voltam ugyan kinn a gyerekeimmel akkor, amikor a regényt írogattam, meg interjúk készítése céljából is kimentem, de az állatkerti atmoszféra már jóval korábban, a gyerekkoromban belém ivódott. Miskolcon akkoriban nem volt állatkert, nagy szám volt, ha egy-két évente eljutottam a budapestibe. Tehát az ihlet nem új keletű. Ha már az állatkerti élményekről beszélünk, akkor muszáj megemlíteni a Keménykalap és Krumpliorrt (könyv és tévésorozat is), vagy az Azok a csodálatos állatok c. tévéműsort is. Azt, hogy gyerekkorban mit tesz az emberrel az Állatkert, és mennyire mindenki családi legendáriumának a része, a most hatéves kislányom példája is mutatja: kábé három éves volt, amikor egyszer a kitátott pofájú víziló medencéjénél fölemeltem, hogy jobban lásson. Most bármikor arra járunk, nem akarja megnézni a vízilovat, mert úgy emlékszik, hogy én be akartam őt dobni a szájába. Vagy: a nővéremről és az apámról van egy fotónk, ahogy egy süldő oroszlán mellettük ül egy padon az állatkertben – az apám dumálta rá az ápolókat, hogy lekaphassák őket együtt. Egy barátom pedig azt állítja, hogy gyermekkorában évekig volt egy álma arról, hogy egy majommal sétál kézen fogva. Már felnőtt volt, amikor kiderült, hogy a dolog tényleg megtörtént, szintén az állatkertben. Ami pedig a részleteket, és a Kerttel kapcsolatos tényeket, adatokat illeti: a Google a barátod!
A történetben többször is megjelenik a kereskedelmi média, mint felszínes, szenzációhajhász intézmény. A műsorvezetőt töltött galambnak nevezi. Ez valós ellenszenv, vagy csupán Kis Norbert cinizmusa?
A töltött galamb a műsorvezető külsejére vonatkozik, és Kis Nortbert határozottan dicséretnek szánja – ízlések és pofonok. A kereskedelmi médiával semmi bajom, annak ellenére sem, hogy, ahogy mondja, felszínes, szenzációhajhász intézmény. Sőt, kártékony is, ezt is mindenki tudja. Na és? Ha nem lenne, lenne helyette más. Mindemellett csodálatos gyöngyszemekre lehet bukkanni benne, én sokszor jókat nevetek rajta.
A könyv olykor kifejezetten laza és vicces, olykor kendőzetlenül őszinte és szomorú, néha pedig abszurd, ironikus. Íróként kik voltak Önre hatással?
Nagyon szeretem Mark Twaint és Poe-t. Vagy Ambrose Bierce-t, akinek az Ebolaj c. novellája egy szintén abszurd anya-fiú-apa kapcsolatot dolgoz fel, erre is gondoltam, amikor a témán agyaltam. Aztán persze ott van Gerald Durrel, Jane Goodall és a többi klasszikus író-állatbarát-természetvédő. Amikor még volt időm moziba járni, vagy még előtte, a VHS korszak idején, nagy filmrajongónak tartottam magam. Még a legidiótább akciófilmeket is megnéztem, és akkor láttam, mennyire szuper az, ha kizárólag öncélú jelenetekkel – legyen az akció, szex, vagy köldöknézegetés – van tele egy film. Lehet, hogy kilencven percből két mondat jó, meg három snitt, de nekem már ezért megérte megnézni őket; ennél nekem sem volt több ambícióm, amikor ezt a könyvet írtam.
A rinocérosz-terápia még csak nemrég jelent meg, ezért nyilván korai ilyet kérdezni, de tervezi, hogy újabb regényt ír a közeljövőben?
A közeljövőben talán nem, de középtávon mindenképp. És az is valószínű, hogy az állatoknak abban a történetben is fontos szerepük lesz.
