Ez a hetedik alkalom, hogy itt vagyok, és amikor először eljöttem, talán 2001-ben, azt éreztem, azért szeretem, mert ez a város Párizsnak egyfajta súlyosabb változata. Azért is tetszik, mert nagyon is érezni itt Közép-Európát, és azért is, mert bár részleteket nem, de nagy vonalakban ismerem Magyarország történelmét, kultúráját, hogy mi mindenen ment keresztül. Tudom, hogy teli volt nagyon nehéz időszakokkal, az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmas gazdagságától az első világháború bukásán át a kommunizmusig, az egész huszadik században. És tudom, hogy bár lehetne nosztalgiázni is a kommunizmuson, de itt valójában még mindig érezni, hogy ennek az országnak a népe megélte és megszenvedte a kommunizmust. Érezni, látni. Amikor idős embereket látok itt, arra gondolok, mi mindenen mehettek keresztül, ezek a nagyszülő korú emberek mi mindent élhettek át a háború meg a kommunizmus alatt, milyen nagyon kemény és kegyetlen időszak lehetett… a zsidóknak is, meg mindenkinek. Ezt érzem itt Magyarországon, egyfajta súlyosságot, bizonyos bánatot, és a változással járó küzdelmet. Oly sok változást élt meg ez az ország, az itt élő emberek. És én persze nem látom azt, hogy mi van a felszín alatt, de nagyon-nagyon érdekel. Ha írnék egy könyvet Budapestről, mindenképpen azzal kezdeném, hogy megkérdezném az idősebb embereket, mi mindenen mentek keresztül a kommunizmusban, a háborúban. Elképzelem, milyen lehetett azt a rengeteg változást megélni, a nehézségeket, meg amit az ő nagyszüleik éltek át. Ha otthon találkozom idős emberrel, egy nagymamával, mondjuk, mindaz, amit az ő szülei, nagyszülei átéltek, az ő részévé is válik. Nehéz lehetett abban a kifordult világban! Dániát is megszállták a németek, persze, de bőven nem volt olyan nehéz dolga a dánoknak, mint a magyaroknak, nem volt az a félelem az ország teljes szétesése miatt.
A történelmünk nem egy részének feldolgozatlansága a mai napig is jelen van az emberekben.
Ez nagyon érdekes. Amikor először jártam itt, egyfajta búbánatot éreztem az emberekben, az országban, annak ellenére, hogy nem tudtam sokat a magyarok történelméről. Ez az érzés az kövekben is benne van: az épületek nagyok, súlyosak, és valahogy nagyon komolyak. Gyönyörűek, de komorak is. Párizshoz is hasonló, de azok nem így súlyosak. Igen, ez a bizonyos bánat, ez a hangulat az, ami engem magával ragad.
A súlyosságról szólván egy súlyos kérdés a végére: mi az, ami számodra a legfontosabb az életben?
Azt hiszem, számomra az ideális világ olyan volna, ha úgy találkozhatnánk egymással, ember az emberrel, hogy nem volna bennünk félelem, előítélet. Találkozni lehetne másokkal nyitottan, úgy, hogy ne ítéljük meg egymást sem a színük, sem a nevük, sem a helyzetük miatt.
Egyszer például Mexikóban voltam, a dán Margaret királynővel, amikor meglátogatta az államot, s engem is meghívtak, néhány más művésszel együtt. Nagyon mókás volt azt látni, mennyire eltúlzott tisztelettel fordultak a dán királynőhöz. A kiadó megtervezte az ottlétének minden percét, s ez az egész olyan merev volt, olyan természetellenes, hogy egyszer csak elkezdtem sajnálni a királynőt, mert ez a hatalmas tisztelet gyakorlatilag elszigetelte őt az emberektől. Akkor odamentem beszélgetni hozzá, és elmeséltem egy történetet, és láttam, hogy ellazul és megnyugszik. A történethez gesztikuláltam is, mert volt benne egy olyan rész, amiben csendre intenek, csss!!!, ezt a titkot ne meséld el senkinek; és az összes fotós fényképet készített arról, amikor ujjammal a szám előtt látszólag csendre intem a királynőt. Azért meséltem el ezt a történetet, mert én tényleg azon vagyok, hogy egyformán bánjak mindenkivel, akkor is, ha az illető a lépcsőtakarítója, akkor is, ha Dánia királynője.
Két ember között a legrövidebb út a mosoly. Ez az, ahogy én szeretnék találkozni másokkal.
Az egyik könyvem egy icipici dániai szigeten játszódik, nincs egy négyzetkilométer. Ott töltöttem két telet egy kísértettörténet megírásával, mert az egy kísértet járta sziget. Nyáron teli turistával, de télen nagyon csendes és nagyon szép, a neve Christiansø, Bornholm mellett van. Az emberek ott halászatból élnek, van egy kicsike iskola, egy fűszeres, egy könyvtár, és ennyi. Száztizennyolc ember lakik a szigeten, ők a legcsodálatosabb emberek, akikkel valaha találkoztam.
