Ősi János: Kard és kódex (Szent László regénye 2. rész) – Rézbong kiadó, 2015 – illusztráció és borítóterv: P. Szathmáry István, szerkesztette: Baráthy Levente – 416 oldal, keménytábla – ISBN 9786155475047
Az első kötet, amiről nagy lelkesedéssel írtam, megtette a hatását: mint a következő bizonytalan adagját várja a drogfüggő, úgy vártam én is Szent László történetének folytatását… s nagyjából olyan tempóban hágtam a nyakára! Ráadásul most kicsit el is bizonytalanodtam, hogy lesz-e „következő adag”, hiszen a regény végén hősünk – aki talán egész életében tévúton járt – kimúlik.
Talán nem lövöm le a poént: Szent László kimúlik, kinyiffan, meghal, elpatkol, feldobja a bakancsát… S közben a szerző – kit titokban dílernek titulálok – nyitva hagy egy csomó kérdést. Innentől viszont (tényleg) minden szavam azon múlik, hogy lesz-e következő adag… pontosabban: harmadik kötet.
De másszunk le erről a vállalhatatlan hasonlatról, s nézzük meg, miben különbözik Szent László Szent Lászlótól. Röviden: nagyjából mindenben! Először is „ember”, aki tusakodik, küzd, a nem-szeretem feladatokat – például az uralkodást – is vállalja egy fontosabbnak hitt cél érdekében. Ráadásul esendő, becsapható, elcsábítható, s tőlünk legfeljebb annyiban különbözik, hogy vállalja – sőt: önmagára rója ki – a büntetést. (Talán a vezeklési hajlam az, ami megkülönbözteti a XXI. század emberétől.)
Szinte minden keresztény királyság alapítóját szentként tiszteli a népe. Ha Istvánt nem avatjuk szentté, mert véres kezű gyilkosként nem érdemli meg, azzal nem csak felette mondunk ítéletet, hanem a keresztény magyar királyság felett is, ami elválaszthatatlanul összefonódik István nevével. Így akaratlanul a lázongó pogányok malmára hajtanánk a vizet, mert azt a látszatot keltenénk, hogy királyságunk bűnben fogant, és bűnös mind a mai napig.
– olvashatjuk a regénynek abban a részében az indoklást, ahol arról döntenek, hogy a főhősünk nagyapját megvakíttató és egyébként is népszerűtlen István „imidzsét” át kell gyúrni. Fontos, őszinte és szokatlanul reális mondatok ezek. Olyanok, amelyeket a képmutató többség még ma is csak nehezen nyel le. Ahogy a nagy visszafogottsággal megírt csábítás sem fogja elnyerni a képmutatók zömének tetszését:
…László Judit karjai között belezuhant a mámoros élvezetbe.
A hideg, poros deszkapadlón tértek magukhoz. Most már nagyon ráértek, bár néhány perccel korábban még azzal sem akarták vesztegetni az időt, hogy elmenjenek az ágyig.
László körülnézett, de semmit sem látott a keze ügyében, amivel betakarózhatott volna. Egy rántással leszakította a kárpitot, ami mögül Judit előbújt. A falon ott sötétlett a nyitott rejtekajtó. Mindketten elmosolyodtak, aztán becsukták a szemüket. Ez volt az utolsó vidám pillanatuk.
– meséli Ősi János, s az olvasó hálát ad, hogy legalább ennyi jutott a lovagkirálynak, mielőtt megkezdte kegyetlen és testet őrlő vezeklését…
Szokatlan érzés felnőtt fejjel szurkolni egy magyar történelmi regény emberarcú főhősének, aki legalább annyira balfék, mint amennyire jó alapanyag a későbbi szentté avatáshoz… és az is szokatlan, ahogy Ősi János dugdossa a kardot és a kódexet az Olvasó elől. Pedig van olyan pillanat – Pozsony ostromakor –, amikor már szinte a markunkban érezhetjük a legendás kard markolatát. Persze, László – hiába szorítunk érte/neki – akkor is elszalasztja az alkalmat!
