Tisztelet a bátraknak – Sirály a Jászai Mari Színházban
Írta: Csala Bertalan
Merész vállalkozás manapság Csehovot elővenni, főleg vidéken. Hiszen Pesten még csak-csak elmegy valamelyik kamaraszínházban, értő, felkészült közönség előtt, node a patinás tatabányai Jászai Mari Színház nagytermében igencsak foghíjas volt a harmadik előadás. Ennek ellenére remek este volt, még ha nem is hibátlan.
Csehov talán legismertebb darabjai,
A három nővér, a Cseresznyéskert, a Ványa bácsi és a Sirály szinte ugyanarról szólnak: a cári Oroszországban, az akkori világ talán egyik legreménytelenebb országában, azon belül is vidéken unatkozik néhány teljesen hétköznapi ember. Céljaik túlméretezettek és homályosak, lehetőségeik korlátozottak, erejük csekély. Csehov említett darabjainak egyik fő jellemzője a klimax tudatos hiánya. A nyomasztás egységes és folytonos. Nem enged levegőhöz jutni, ahogy az adott kor sem engedett. Ebben a szinte légüres térben próbálnak a szereplők magukhoz képest emberek maradni, mind kevesebb sikerrel. De mégsem állatiasodnak el, hiszen komoly egzisztenciális gondjaik nincsenek. „Csupán” nem viszik semmire. Éppen ezért senkitől és senki számára sem remélhetünk irgalmat.
Még azoktól sem, akiket az úgynevezett társadalom elismer. A híres író, Trigorin tudja magáról, hogy középszerű és akaratgyenge, egyetlen élvezete az, ha békén hagyva horgászhat. Crespo Rodrigo, a társulat igazgatója remekül hozza a léha, önálló döntések elől menekülő írót. Zavart, szinte bamba arckifejezése, túlzó lendülettel előadott szellemeskedései mind-mind nagyon „ütnek”. Arkagyina (Tóth Ildikó), a sikeres színésznő saját egója mámorában él, és betegesen retteg attól, hogy az „éltető, fiatalító” figyelem egyszer ellanyhulhat iránta. A színművészet lényegét nem érti, nem akar a világgal közölni semmit, csak a dicsőség érdekli. Tóth remekel a szerepben: hüllőszerű nyugalmát eksztatikus örömmel, hisztérikus dühkitörésekkel és hatalmas síró-rohamokkal kombinálja. Alakítása iskolapéldája a monomániás depressziósnak. Lenyűgöző.
Dorn doktor (Végh Péter), a kivénhedt világfi, az egyetlen szereplő, akinek van érzéke a magasztosabb dolgokhoz. Ő az egyetlen, aki a Trepljov (Schruff Milán) modernista darabjában érez tehetséget, csak ő gondolja komolyan, hogy Nyinának (Szabó Emilia) van színészi tálentuma. Dorn azonban már rég leszámolt saját magával, ha valaha voltak is céljai, felcserélte őket az egyszerű élvezetekre. De már azokon is túl van. Eleinte kacagtató Dorn és az intéző neje, a szintén ötvenes, valaha szép Polina (Egri Márta) incselkedése. De ahogy haladunk előre, inkább tűnik nekrofiliának: mintha mindketten már halottak volnának, csak a gesztusaik élnek, emiatt viszont azok sem igaziak. Dorn egy erőltetetten vicceskedő váz csupán. Az embereket sem akarja már meggyógyítani, Szorin szenvedéseit közömbösen, sőt gúnyosan szemléli. Szorin szerepében Megyeri Zoltán magabiztosan hozza, amit kell: az örökké panaszkodó, tehetetlen öregembert, aki egész életében várt valamire, ami majd megváltoztatja a sorsát. Természetesen ez a valami nem jött el, és Szorin megkeseredett, beteg és nevetséges. Tekintélyes társadalmi státusa is gúny tárgya azok között, akikkel élni kénytelen. Megyeri még a figura beszédmodorára is ügyelt: ezt a zárt szájú, szavakat idegesen köpködő, hol suttogó, hol kiabáló, emberek szemébe nem néző karaktert mindenki egyből felismeri. Sajnálnánk őt, de tudjuk: szerencsétlenségéről maga is tehet. Tökéletesre sikerült az a jelenet is, ahol nagy nekidurálás után Szorin megpróbál pénzt kérni a dúsgazdag, ám végtelenül kisstílű, a játékpénzt is ellopó Arkagyinától, de csak egy újabb megalázkodásra futja. Hiába, az életstratégia még akkor is erős, ha hibás.
A két többé-kevésbé valóban drámai figura,
az eleinte csudaszép és tiszta Nyina meg a késő kamaszkori szorongást és ígéretes tehetséget magában cipelő Trepljov kettőse is abszolút működőképes. Szép ellentétes spirált alkot a darabbéli fejlődésük: amilyen mértékben „romlik” el Nyina élete, úgy nemesedik Trepljové. Schruff Milán remekül kiaknázza a szerep lehetőségeit: az érzékeny, teszetosza, szeretetlen fiú hol méla, hol eltúlzottan drámai gesztusai mind helyénvalók. Nyina félőrült utolsó találkozása Trepljovval, ahogy a némán ölelő fiú arcába tenyerelve tolja el őt magától, hátborzongatóan hatásos. Ellenpárosuk is lehangoló: a feltűnően korlátolt és folyamatosan megalázott, koldusszegény vidéki tanító, Medvegyenkó (Gulyás Hermann Sándor) és a társadalmi pozíciójához képest túlzott lélekkel megáldott, megkeseredett, alkoholista Mása (Danis Lídia) kettőse már a kezdetektől magában hordozza közös jövendőjük sivárságát. Minden szereplő dicséretet érdemel: nincs gyenge alakítás.
Az előadás mégsem nevezhető hibátlannak.
Csehov ugyan a komédia műfajába sorolta ezt a darabját, de hát a Sirály minden, csak nem móka és kacagás. A Jászai gárdája nem először bizonyította, hogy alapos elemzés nélkül nem állítanak darabot színpadra. Ez érezhetően most sem történt másképpen, mégis Rába Roland rendező engedett a csábításnak, hogy itt-ott „modernizálja” a művet. És ez inkább ártott a Sirálynak, mintsem használt. A darab elején, Trepljov és Nyina avantgárd színműve közben mi, a közönség lettünk a darabbéli darab közönsége, interaktívvá vált az előadás: kiabálni kellett és labdákat dobálni. Nevetgéltünk, élveztük, kicsit felfokozott állapotba kerültünk. Mindannyian ismerjük, milyen az a fajta tragikomikum, amikor először röhögünk, majd a végén sírunk. Nos, a Sirály nem ilyen, ezért a várt „kiteljesedés”, a mélybe hullás elmaradt, hiszen a darabban ilyesmiről szó sincs. Az előadás további részében ismét mi, a közönség voltunk a néma tó, a szereplők kínlódásának passzív tanúi. Szvatek Péter deszkákból ácsolt, többfunkciós, minimalista díszlete is inkább a hagyományosabb Csehov-értelmezést segítette volna elő. Félrevezető volt ez az interaktív bohózat-betét, és szükségtelen is. Habár a közönség egy része a szünetben menekülőre fogta („Inkább menjünk inni” – hallottam a kabátjukat kikérőktől), gyanítható, hogy nem csak a modernizálás késztette őket erre. Feltehetően inkább magát Csehovot nem bírják el egy szombat estén. Kikapcsolódni, szórakozni jöttek a színházba, nem számot vetni az élettel.
A régi rendszerben viszonylag népszerű volt
az orosz író darabja és ennek szerintünk az lehet a magyarázata, hogy a reménytelenséget, tehetetlenséget, amely az úgynevezett szocializmust is áthatotta, könnyebb volt a rendszerre fogni. Így megmaradhatott a nézőnek az a menekülő út, hogy a színházból hazaérve becsukja az ajtót, és felsóhajt: noha ilyen nevetségesen kisszerű és kilátástalan ez a világ, de mi, magunk között azért mégsem így élünk. Manapság már ez sem igaz. A fojtogató sár, amiben a csehovi antihősök vánszorognak, manapság már nem áll meg a bejárati ajtónál. A technicizált üresség elönti a magánéletünket. Szociális kapcsolataink, időtöltéseink nagy része kötelező formaság, munkánk kötelező robot, fogalmunk sincs, hogyan jutottunk ide, és hogyan lehetne másképpen. És mindehhez még úgy is kell kinéznünk, mint akik jól vannak. Ahogy a Sirály karaktereinek is. Nincs érett dráma, nagy, felszabadító mélybe hullás, csak fonnyadt, ismerős, mindennapi reménytelenség. És ezzel szembenézni valóban nagyon nehéz. A tatabányaiak társulata mégis megtette ezt, és ezért mindenképpen elismerés jár mindannyiuknak.
