A Japan’s Disposable Workers című dokumentumfilm a japán dolgozók nehézségeivel foglalkozik, nemrég pedig közzétették a filmből azt a részletet, amelyben a netkávézókban élő cyber-hajléktalanok mindennapjaiba láthatunk bele.
Shiho Fukada, a jelenleg Kínában élő japán fotográfus 2010-ben nyert ösztöndíjat, hogy dokumentálja a japán munkások nehézségeit, amely egyre riasztóbb jelenségeket produkált az elmúlt évtizedekben. Fukada munkájából egy dokumentumfilm is született a Pulitzer Center és a Mediastorm segítségével, amelyből most közzétettek egy 10 perces részletet, amely a cyber-hajléktalanokról, más néven a netkávézó-menekültekről szól.
A cyber-hajléktalanok a 90-es évek vége óta tűntek fel a japán társadalomban: ezek az emberek többségében alkalmi foglalkoztatottak, akik nagyjából feleannyit keresnek, mint egy állandó munkaerő. Mivel egy lakás bérleti díját nem tudják fizetni, kénytelenek netkávézókban élni, ami megfizethető a számukra (az egyik cikk főszereplője egy éjszakaért 2500 forintot fizet, ennek nagyjából a háromszorosát keresi nagyjából meg egy nap). A kevésbé tehetős japánok között az is bevett szokás, hogy ha egy másik városban kell aludniuk, akkor szálloda helyett netkávézóban töltik az éjszakát, így spórolnak.
Egy évekkel ezelőtti japán felmérés már 5400 emberről tud, akik életvitelszerűen netkávézóban élnek (egyesek szerint ez durva alábecslés), emellett a helyi munkások 40%-a megkísérelte már az utcán tölteni az éjszakát. A tokiói átlagkereset 950 dollár, ami kifejezetten alacsonynak számít, ebből szinte lehetetlennek tűnik egy lakást fenntartani. Itthoni árakkal felesleges számolgatni, hogy ennyi pénz mire elég, ugyanis Tokió drága városnak számít, például a netkávézóban kapható és olcsónak számító egytálétel is 1500 forintba kerül, az üdítő viszont ingyen van. (Természetesen a netkávézók kabinjait nemcsak a kilátástalan helyzetű munkások, hanem a tinédzserek is kihasználják.)
A magyar netkávézók alapján nehéz elképzelni, hogyan lehet életvitelszerűen ott élni, a filmből és a képekből azonban ez kiderül: Japánban ugyanis jellemzően nem egymás mellé rakott számítógépekből áll egy netkávézó, hanem külön kabinokat bérelhetnek a vendégek, amelyek arra is alkalmasak, hogy valakinek a meglehetősen kényelmetlen otthona lehessen. Japán dolgozóinak több mint egyharmada alkalmi munkákból él, így sok japán dolgozó álma az, hogy állandó munkahelye legyen, amely sokszor brutális stresszel jár együtt (a film egy másik fejezetében azokról a japán munkásokról van szó, akiket a munkahelyük kergetett öngyilkosságba), viszont cserébe fizet annyit, hogy ne kelljen egy netkabinban nyomorogni.
Éppen ezért döbbenetes a filmben Tadayuki története, aki csak pár hónapja él internetkávézóban, előző munkahelyén havi 120-200 órát (!) kellett túlóráznia, emiatt pedig kénytelen volt a legtöbbször az irodájában aludni. Miután orvosa megállapította, hogy depressziós, Tadayuki egy hónapos szabadságot vett ki, nemsokára pedig kilépett munkahelyéről, ahol 20 évig dolgozott. Most ugyan egy kabinban él, mégis optimista és tele van tervekkel: utazni szeretne, más országokban kipróbálni tehetségét.
A projektről itt tudhatsz meg többet, valamint a honlapon szakértők válaszolnak a gyakran felmerülő kérdésekre.
(A filmen kívül segítségünkre volt a Business Week, a Huffington Post, illetve a Guardian cikke.)
