Csáth Géza már akkor nagyon jó író volt, amikor először szúrta magába a tűt

Csáth üzen

Írta: Kelecsényi László

Bőg teste óljában a szörnyeteg

Szabó Lőrinc

A homokember Csáth első novelláskötetében tűnik fel. Beszélnek róla, de senki sem látta. Mikor megjelenik, szünetel az öntudat. Az ébren lévők soha nem is láthatják. Ő a „homokember”. Őt emlegetik a gyerekeknek, ő hozza az álmot a csöppségek szemére. A gyerekek félnek tőle. „Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és csúnya ő.” Inkább elalszanak, hogy még véletlenül se pillantsák meg alakját. De mégis ki ő?

Ha gondolkodik az ember róla, hol van napközben a Homokember, ki nem találja. És senki se tudja azt.

(Csáth Géza: Szombat este. Budapesti Napló, 1907. június 8.)

Ez a homokember szerethető lény, gyermeki mitológiák bennlakója, mesemondások vissza-visszatérő képtelensége, aki, vagy amely csak azért kelthet félelmet, mert láthatatlan figura, megismerhetetlen képzet. Mondhatnánk: tévképzet. Akárcsak a Mikulás. Vagy mégsem?

A homokember bennünk lakozik. Ennyit bizton állíthatunk róla. De vajon kezelhető lakótárs-e, vagy gonosz, nekünk rosszat akaró szellem? A felnőtt változat, a nagykorúak meséje nem oly derűs, mint ez a korai Csáth-írás (különben is, vele kapcsolatban mi a korai, mikor minden munkája az). Az a verzió egy démoni előrelátó, E. Th. A. Hoffmann tolla alól szaladt ki. A baba-szerelem, vagy inkább – modern értelmezés: – a bábu-szerelem meséje, amelyből Offenbach kottafejei érzelmesen szomorú, operaként játszott nagyoperettet teremtettek, előreszalad, 21. századi élményeket előlegez, látszatok tobzódását, álságok titkon élvezhető rémuralmát sejteti. Hoffmann alakjai valahogy mindig megkettőzött világban éltek. Egy árnyék követi őket, olykor a tükörképüket kéri tőlük, megfosztja alanyukat az egyéniségüktől. Mefisztó sompolyog a nyomukban, titkos vágyak teljesülésének ígéretével a tarsolyában. Ki az, ki ellenállna neki?

Hoffmann tudott valami titkot rólunk, gyengéinkről:

Van valami sötét hatalom, amely bennünk magunkban, a mi romlásunkra tör… […] Ha létezik ama sötét hatalom, mely ellenségesen és gonoszul csapdát állít a bensőnkben, aztán gúzsba köt, és veszedelmes, kárhozatos útra vonszol minket, ahová máskülönben sohasem kerültünk volna, ha tehát létezik, akkor bizonyos, hogy ez a hatalom olyanná formálódik bennünk, mint mi magunk, sőt, lénye a mi magunk lényévé kell hogy váljék, mert csak így fogunk hinni benne, csak így szorítunk neki magunkban annyi helyet, amennyire szüksége van titkos munkálkodásához. Ha van bennünk elegendő, állhatatos és tiszta lélek erősítette éberség ahhoz, hogy mindenkor azonnal leleplezzük az idegen, ellenséges beavatkozást, és hogy szilárd léptekkel járjuk egyre azt az utat, melyet hajlamunk és hivatásunk jelölt ki számunkra, akkor egészen bizonyosan alulmarad a gonosz ama hiábavaló küzdelemben, hogy formát öltve önmagunk tükörképévé váljék. Az is bizonyos, […] hogy ha már kiszolgáltattuk magunkat ama sötét lelki hatalomnak, ez a hatalom gyakran mindenféle, külvilágbeli mintákból vett, idegen alakokat is ölthet a képzeletünkben, s már csak az kell, hogy mi lángra lobbantsuk azt a szellemet, melyről bűvös kábulatban azt hittük, hogy abból az idegenből magából szól. Pedig nem más az, mint tulajdon énünk fantomja, s a vele való bensőséges rokonságnak kedélyünkre gyakorolt hatása a pokol mélyére taszít, vagy a mennyek felé emel bennünket.

(E. Th. A Hoffmann: A homokember. Európa Diákkönyvtár [1998], 120-121.)

Az elveszített tükörkép (megint az Offenbach-kavalkád egyik sztorija bukkan elő), az eladott árnyék (Chamisso: Peter Schlemihl) a személyiség önkéntes kiszolgáltatottságának históriái. Csáth hősei hozzájuk képest szabad emberek. Csak saját szexualitásuk rabjai. De vajon ez nem hasonló (vagy ugyanolyan szerződéskötés az ördöggel)?

Ha Csáthról írunk, vagy gondolkodunk, felednünk kell az efféle érték-kategóriákat, mint ezt a bűnre csábító, negativitást képviselő megszemélyesítést, az „ördög” alakját. Ő nem létezik. A rossz nincs – legalábbis a szexussal kapcsolatban irreleváns írni és beszélni róla. Ezt Sassy Attila (Aiglon) grafikáiról (Ópiumálmok) írva fejtette ki:

Az élet titkát a szenvedélyek folyton égő piros lángocskáiban kell keresni, […] az élet egyetlen oka és célja az élet maga: a vágy, ami kielégítésre törekszik, ami mozgásra, küzdelemre kényszerít, ami kormányozza az élő s élettelen anyagot egyaránt. Ő azonban nem áll meg ennél az igazságnál. Az ő témája az a vágy, ami nem az életért küzd, hanem a kielégítés szurrogátumát, a kéjt [kiemelés tőlem – K. L.] tűzi ki egyedüli célnak. Tagadhatatlan, hogy ez a gondolat bűnös, destruktív jellegű, de az is bizonyos, hogy emberi.

(Csáth Géza: Jegyzetek egy új rajzgyűjteményről és a művészetekről. Nyugat, 1910. január 16.)

Hogy a kéj dicsérete bűnös lenne – arról hosszas vitákat lehetne folytatni. Annyi biztos, hogy a cél és a megvalósulása, a vágy és a kéj kézenfogva járnak. Ami az élet okozója és szerves része – lehet az ördögi? Ezek a sorok még bűntudatból fakadtak. A több mint százéves szövegen ott húzódik saját korának hű nyoma. Pedig Csáth szabad elmeként élt és írt. Mégsem tudott szabadulni a szexust kísérő bűntudat nyomásától. Csak novellahősei küzdöttek meg – nem is a szabadságért, legföljebb a szabadulásért.

Csáth Géza novelláinak rendező elve után nyomozva elsősorban ennek a novellavilágnak amoralizmusánál kell megállapodnunk, amely az Anyagyilkosságban egyértelműen mutatta meg magát. Ennek kereste bölcseleti indokait is, amikor egy-egy novellájában kommentárként magyarázta hőseinek indulatait. A kilencszázas évek levegőjében volt ez az amoralizmus: André Gide 1902-ben adja ki L’immoraliste című regényét (magyarul Meztelen címen vált ismertté), amelynek hőse Nietzsche tanítványa, s egy olyan erkölcstanra esküszik, amely a ’jó’ és a ’rossz’ kategóriáinak túlhaladására biztat. Írónk is egy ilyen erkölcs ösvényein vezeti hőseit […]

Ez Bori Imre magyarázata. (A „homo novus” nagysága és tragédiája. Forum [1979], 296-297.)

A Csáth-univerzum figurái mintha egy különös, addig ismeretlen panoptikumból lépnének elénk, csakhogy ezek az alakok, nem valami múltbeli sikeres vagy szégyenletes pályafutás után kerültek a viaszból öntött halhatatlanságba, ellenkezőleg, ők most támadnak új életre, egy még csak vágyakban létező planéta majdani főszereplői. Meséik „rosszul végződnek”, ám ez őket cseppet sem zavarja.

Annál inkább az olvasókat, sőt, a nem-olvasókat – őket csak igazán. Írásmódjának újszerűségét még elismerték a kortársak, de novellavilágától (nem írhatunk regényvilágot) fintorogva fordultak el, s még jó, ha így, és nem felháborodva. Csáth Géza elfelejtett író lett – még csak ködlovag sem, mint Török Gyula vagy Cholnoky László. Illés Endre élesztgeti majd az emlékét egy, a korai negyvenes években kiadott antológiában. Nem kellett ő semmiféle kurzusnak, se jobboldali kereszténynek, se baloldali materialistának. Féltek tőle, mint a tűztől, s volt is miért. Az embert nézte, nem a társadalmi lényt, a zoon politikont, hanem az ösztönembert, pontosabban az emberi ösztönöket. Semmitől nem idegenkedett, ami emberi jelenség, szó, tett vagy gondolat. Orvosként figyelte a világot, s amit tapasztalt, leírta. Idegorvosként nézett novellahőseire is, így kerülhettek ki tolla alól a magyar próza legkegyetlenebb szövegei (Anyagyilkosság, A kis Emma).

Ha mindez nem lett volna eléggé riasztó a kosztolányis részvéthez, krúdys nosztalgiához, móriczi feszességhez szokott igényesebb olvasóknak, Csáth morfinizmusa, pontosabban drogfüggése (mert mindent használt, amihez a praxisában hozzájutott) végképp kizárta őt a befogadásból. Ő lett az irodalom beteg embere. Irodalmon kívüli szempontok akadályozták, hogy valós értékének megfelelően kezeljék.

Minek a metaforája lehetett az ő betegsége – hogy megfordítsuk a Susan Sontag-i kérdést. Nem a kezdődő, majd kikezelt tüdőbaja, hanem a szenvedélybetegsége. Azon az áprilisi napon, az első bevitel napján, az első utazás idején, rátette a kezét, előbb a testére, majd apránként egész valójára az a bizonyos homokember. Az ő saját homokembere. Mert mindenkinek akad egy ilyen kísérője élete során. Van, aki sosem találkozik vele. Van, aki meglátja, és egyszerűen elzavarja. Ám akadnak olyanok, akik szóba elegyednek ő-uraságával. Kíváncsiak rá, mit mond, s ha netán ígér valamilyen ismeretlen gyönyört, még titkos szerződésre is sor kerül. A homokember aztán behajtja alanyán annak tartozását. Mindig fizetni kell: ideggel, vérrel, bánattal, hazugsággal, meg nem élt esztendőkkel. Kérdés: amit nyújt, megéri-e cserébe mindent odaadni?

Szögezzük le: Csáth Géza már akkor nagyon jó író, nagy tehetség, nagy ígéret volt, mikor először szúrta magába a tűt. Nem a szer szabadította fel a fantáziáját, tette naggyá, kései utókorában híressé. Hogy még jobb lett volna tőle, mint író? Ezt sem lehet állítani. Hogy rontott rajta? Ez egészen bizonyos.

Vajon miért lépett erre az útra? Hiszen orvosként tisztában volt a következményekkel, le is írta, szinte szerződésszerűen az Ópium című, novellának alig nevezhető, mégis talán legismertebb szövegében. Csábítás, de mire: a jóra? a rosszra? a még jobbra? a legrosszabbra? Tíz évért húszmillió évet – ez a szerződés alapja. Cserébe olyasmit kap a szerződő fél, amit közönséges földi halandó, azaz a szerrel nem élő, legföljebb a IX. szimfónia kódájának hallgatása vagy Fellini Nyolc és féljének zárójelenete közben élhet át (a hasonlatok bicebócák, de szer nélkül élő szerzőtől csak efféle telik).

Ha jobb író nem is, de jobb ösztönlény, nagyobb élvező lett-e Dr. Brenner Józsefből? A meghódított nők számát növelte-e, és a nőkkel folytatott szexuális aktusok élvezetét fokozta-e, hogy morfiumos (ópiumos, pantoponos stb.) hatás alatt állott éppen? Erre sem adnak igazi választ a források, Csáth naplói sem, mert a kábítószer a képzelt gyönyöröket növeli, a valóságosakat csökkenti. A beszámolók a mennyiségről szólnak, nem a minőségről.

Akkor miért érte meg?

Rossz a kérdés. A szerrel nem élő kívülálló kérdése. Aki belépett az ügyletbe (tíz évért húszmillió évet), nem-logikusan gondolkodik. Illetve egy másik, létező, kisebbségi logika alapján. Ha filozófiai magyarázatot kívánnánk, azt mondhatnánk, hogy a hegeli értelemben vett rossz végtelen elve alapján működik. A halmozódó számosság nem vezet a totalitáshoz, csak mindig az n + 1-egyik nőhöz (ez Don Juan problémája is), vagy az n + 1-edik belövéshez. A szerződésen az a másik nyer, a homokember, vagy akárhogy is nevezzük. Ő veszi át az uralmat az egyén fölött, helyette gondolkodik, azaz nem gondolkodik, csak ösztönösen cselekszik. Személycsere jön létre: a tudatos, felettes én kikerül a hatalomból, és az embert, aki így a cselekvés alanyából annak tárgya lett, egyszerű bábbá zülleszti. A bábunak pedig nincsen erkölcse, bármire képes lehet. Házastárs megölésére, gyermekgyilkosságra, vagy annak szándékára, mint Brenner doktor esetében. Még magyarázatot is képes köríteni téveszméihez. Ez esetben a házastársi hűtlenség gondolatát és gyermeke törvényes származásának kételyét. Saját szabadosságának gyakorlatát szegezhetnénk szembe elvi követeléseivel. Mintha a bábu is konzervatív lenne. Mintha a tükörkép is csak azt tudná produkálni, amit a felülete előtt megjelenő emberalak.

Ez a felismerés Csáth megkésett népszerűségének fő oka. Nem a szerfüggők olvassák írásait, metszik ki a róla szóló folyóirat-dolgozatok nyomtatását a közkönyvtárakból, teremtenek kultuszt körülötte. Híveinek köre jóval szélesebb ennél. A reneszánsz előidézője – persze a teljesítmény, a napvilágra jutott szinte teljes életmű mellett – az, hogy a világ utolérte őt. Nem a kábítószer-élvezők sokasodásában – sajnos, abban is –, hanem a legjobb írásaiban, novellatermésének java darabjaiban testet öltő világkép uralkodóvá válásában. Csáth félelmetesen aktuális. Nem véletlenül nem kellett ő a keresztény világnézet megváltásra épülő híveinek, és ugyanúgy a céltételező, elveiben egyenlőséget és evilági boldogulást ígérő kommunista rendszernek. Csáth szörnyetegei elértek minket. A magasztosnak beállított, humanizmussal és racionalizmussal átitatott emberlény bukni látszik, mert kiderült róla, hogy túlfejlett Én-je nem úr a saját házában, azaz lelkében, cselekedeteiben. Belénk költözött a homokember, nem a kedves gyerekmesék andalító manója, hanem rosszabbik részünk, aki magával vonszol, szélsőséges esetekben akár a Semmibe. Sokan megkötötték kis zsebszerződésüket pitiáner Mefisztójukkal, és nem a fiatalságot, szépséget, boldogságot kapták cserébe – mélységes spleent és kiábrándulást. Valaha a boldog 19. század elején azt állította egy manapság nem túl népszerű filozófus, hogy aki értelmesen tekint a világra, arra a világ is értelmesen néz vissza.

Csáthra nézünk, ő hallgat, nem néz vissza sehogy – de az élete és a műve üzen. Értjük-e?

(Részlet a szerző Csáth és a homokember című könyvéből.)