Tehetsége és sármos külseje alapján lehetne körberajongott címlapsztár, de ő nem nyilatkozatokkal hódít, inkább a színpadon bizonyít. Szőcs Artur több darabban is látható a Vígszínházban, rendezéseivel pedig nemcsak a fővárosban nevet szerzett magának. A fiatal színész-rendező ezekben a hetekben a tavaszi szezon egyik legígéretesebb produkciójára készül: a Duda Éva Társulat táncosaival állítja színpadra Shakespeare – Lear király című drámáját. Szőcs Artur rendezésében, április 17-én mutatják be a darabot az Átrium Film-Színházban – Duda Évával a címszerepben.
A formabontó előadásról Hegedűs Claudia beszélgetett a rendezővel.
Az idén 35 éves színész-rendező egyik este még a Vígszínházban játszik, másnap pedig beül a rendezői székbe Miskolcon. Már jó ideje ingázik a két város és szerepkör között, de szemlátomást fáradhatatlan. Szőcs Artur színpadi munkáit még a szőrös szívű bírálói sem nevezhetik szokványosnak; folyamatosan törekszik a színházi formanyelv megújítására. Várhatóan egyedi Shakespeare-értelmezése, sem mindennapi szótáncnak bizonyul.
A Duda Éva Társulattal megvalósuló Lear – legalábbis az előzetes hírek szerint – egy olyan műfaji kísérlet, amelynek alapja a fizikai színház, miközben felvételről hallhatunk részleteket legendás előadásokból. Ez jól hangzik, de hogy képzeljük el mindezt a színpadon?
Egyelőre még én is csak elképzelni tudom, hogy milyen lesz ez az előadás. Így a próbaidőszak elején, azt tudom mondani, hogy feltett szándékom volt a kísérletezés valami újjal, és valóban ez történik. Bár előre kitaláltam, hogy archív felvételekből használunk szövegfoszlányokat – régi nagy színészek orgánumaival, mindezt kiegészítve zenével -, s közben mozgással meséljük el ezt a történetet, de ez azért nem ennyire sima ügy. Ezekben a napokban próbáljuk kitalálni a nyelvezetét ennek a készülő előadásnak, hogy mitől nem lesz kezem feje, hogyan kerülhető el, hogy didaktikussá váljon. Szóval a gesztusokat és a motívumokat keressük, amelyek úgy tudnak a szöveggel együtt hatni, hogy végül egy produkcióvá szervesüljenek. Vagyis ne az legyen, hogy a színpadon eltáncoljuk a mi Lear királyunkat, és közben pedig egy másik előadás megy a hangfalakból. Valahogy ezt a kettőt kell jól összefésülni, és ez a legnehezebb benne. Valószínűleg forgatni fogunk hozzá, a főbb szereplőkkel, ezáltal a vetítés nem a régi előadásokból, hanem a próbafolyamat alatt készült felvételekből áll majd össze. Annyira furcsa, mert amikor eldöntöttem, hogy ebben a formában szeretném ezt a darabot színpadra állítani, kiderült számomra, hogy bár a Lear az egyik legismertebb Shakespeare-mű, mégis ez az egyetlen, amiből nincs rádiójáték. Mindenhol keresgéltünk hanganyagokat, de nem találtunk, és így jutottunk el a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek tévés felvételeihez, úgyhogy azokból vágjuk ki ezeket a szövegeket. Olyan Learek szólalnak majd meg, mint Major Tamás, Básti Lajos, de természetesen nem arról van szó, hogy teljes egészében lemenne a darab egyfajta hangjáték formájában. Ezek a szövegfoszlányok, fontos információkat közvetítenek számunkra, a mozgással pedig a mindenkori jelenetek és monológok általunk értelmezett képét akarjuk megjeleníteni.
Vagyis ezzel azt mondod, hogy nem feltétlenül fedik át egymást a szövegek és mindaz, ami a színpadon zajlik. Tehát nem arról lesz szó, hogy a táncosok mozgással ”szinkronizálnák” a hajdani Lear királyokat, jelesül Básti Lajos nem asszisztál majd Duda Évának vagy fordítva.
Valóban nem. Szó sincs olyasmiről, hogy szinkronban valamit lemozognánk, ami elhangzik. Ebben az előadásban a szereplők elfojtott gondolatait próbáljuk megmutatni, ami szigorúan a mi értelmezésünk, vagyis pontosabban az enyém (mondja mosolyogva). A szereplők valós belső érzéseit próbáljuk majd kivetíteni a közönségnek, tehát azt, ami valójában zajlik a fejükben. Úgy érzem, hogy egy klasszikus értelemben vett színházi előadásban nem tudnám az elemzésemet ilyen pontosan megjeleníteni, mert vagy nem lenne annyira igaz, vagy olyan szélsőséges lenne, hogy már átmenne paródiába. Így viszont, amikor nyolc, tíz ember egyszerre elmozogja, kifejezésre tudja juttatni az erős mondanivalót.
Mivelhogy a test nem hazudik…
Igen, ez így van.
Mekkora segítséget jelent a mostani munkában az, hogy 2011 végén megrendezted a Billy világa című előadást? Feltételezem, az akkori próbafolyamat során – a darab egy halló családban nevelkedő siket fiúról szól -, elsajátítottad a belső hallás, látás képességét, mivelhogy értened kellett a jelbeszédet.
Mindenképpen segítség, mert minden ilyen jó értelemben vett szélsőséges anyag, amihez korábban nyúltam, mind, mind hozzátesz a jelenlegi munkához. Akkor ugye kapcsolatba kerültem egy olyan közösséggel, amilyenhez nekem kötődésem is volt, ugyanis az apai nagyapám siketnéma volt, de túl korán halt meg ahhoz, hogy jól megismerjem. Az előadáson keresztül viszont úgy jutottam be Billy, vagyis a siketnémák világába, hogy visszamenőleg a nagyapám gesztusait, viselkedését is megértettem, amit gyerekként nem tudtam értelmezni. És csakugyan az történik, hogy az ember hordozza magával éveken át ezeket a tapasztalatokat, majd továbbfejleszti, mígnem eljut ilyen gondolatig, hogy a Lear királyt így meséljük el. De ehhez sok minden hozzásegít, például az a tény, hogy időközben kettő operát is rendezhettem, és ezek mind-mind nagyon sokat tágítottak a szemléletemen.
Duda Évával régóta dolgoztok együtt, legutóbb például az év végén, Miskolcon bemutatott Rigolettóban. Mennyire közös a színház nyelvetek, vagy magas hőfokon szoktatok vitatkozni a próbafolyamat idején?
Ez elég gyorsan ki szokott derülni számomra, hogyha valakivel munkába kezdek. S ha már a Rigolettót említetted, Évának ott teljesen szabad kezed adtam. Csak a saját elemzésemet mondtam el az opera kapcsán, de azt, hogy ő ebben az értelmezésben, a tömeg mozgatásával mit kezd, abba nem szóltam bele. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mit tesz majd hozzá. És amikor összeraktuk a jeleneteket, azt láttam, hogy teljesen szinkronban voltak az elképzeléseink, vagyis azt éreztem, hogy egybeértek az elgondolások. Hihetetlenül szabadon és szélsőségesen koreografált, ami legalábbis Magyarországon, operákban nem annyira szokványos, de ez a bátor és extrém megközelítés abszolút működött. Ez győzött meg végleg arról, hogy ki merjem mondani: ezt a Lear előadást ezzel a társulattal és Évával szeretném megvalósítani.
Itt és most, hogy oszlanak meg a feladatok, mert ebben a darabban, legalábbis szerintem nem lehet a hagyományos értelemben szétszálazni, hogy te vagy a rendező, Éva a címszereplő, és a társulat adja a koreográfiát, hanem az egész egy nagy görgeteggé válik, nem?
Görgeteg, valóban, de azért mindenképpen letisztázandók a részletek, és ebben a munkafolyamatban Csuzi Márton a koreográfus. Tehát el tudom mondani a gondolataimat egyes jelenetekről, vagy a jellemekről, de az egy őrült nagy segítség, hogy van koreográfusunk, aki a táncosokkal együtt motívumokat keres, akár szeretetre, akár gyűlöletre, sorolhatnám. Viszont még annyira rövid ideje tapogatózunk a ködben, és lázasan keresgélünk, hogy korai lenne azt kijelenteni, valami máris megszületett. Szóval ezek az apró kis részletek mind most alakulnak ki, de hát ez az egyik legjobb kaland, ami átélhetünk! Ahogy ebben benne van az is, amikor úgy megyek haza, hogy ebből soha nem lesz semmi, másnap meg úgy érzem, hogy ez lesz az Előadások Előadása. Ezek miatt érzem azt, hogy valóban kísérletezünk, és feszegetjük a történet határait. De nyilván annyira nehéz ez a nyelv, amivel próbáljuk színpadra tenni a történetet, hogy még rengeteg buktató van előttünk.
A te elgondolásodban milyen szerep jut a bölcs-bolondnak, mert akárhogy is nézzük, ő kulcsfigurája a darabnak.
Nekem az nagyon fontos, hogy az eredeti műből kiindulva, semmilyen korábbi koncepciót vagy verziót nem használva, külön, minden egyes szerepre megtaláljuk a megfelelő táncost. Speciel a bolonddal most ott tartunk, hogy nézem a csapatot, ki lehetne, de még nem tudom. Egyébként, amikor Shakespeare úgy döntött, hogy nemcsak Learnek, és a családjának a tragédiáját mutatja be, hanem párhuzamosan Glosterét és a fiainak a balsorsát is, azzal – szerintem legalábbis – csak azt akarta erősíteni, hogy mindez bárkivel előfordulhat. Sőt, a csillagok állhatnak úgy is, hogy az egész emberiséggel megtörténhet ez a tragédia. És ha ez valóban így van, akkor számomra nem kérdés, hogy ez a sorscsapás férfival éppúgy megeshet, mint nővel. Amennyiben még tovább megyek, akkor pedig miért ne fordulhatna elő, hogy Lear történetesen az Éva, vagy fordítva, nem? Szóval, azt most még nem tudom megmondani, hogy ebből a kavalkádból a végén egészen pontosan mi sül ki, de azt nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem légből kapott ötlet, hogy a Lear az Éva. Annak idején, amikor erre az előadásra pályáztunk, eleve beleírtuk, hogy ez lehet bukta éppúgy, mint siker, de ez a produkció legalább egy kicsit a falak feszegetése ebben a művészhalmazban, amiben vagyunk. Szóval most még nem tudom, hogy a próbafolyamat közepére lesz-e bolond vagy lesz-e Lear. (mondja nevetve)
Minden rendezéseddel „táncba” hívod a nézőt, vagyis arra készteted, hogy ne passzív befogadó legyen, hanem keresse a válaszokat a feltett kérdéseidre. A Lear kapcsán téged mi feszít a leginkább?
Alkotóként nem is tudom elképzelni azt, hogy úgy álljak neki egy előadás elkészítésének, hogy az ne legyen komoly agytorna a nézőnek. (Jót somolyog.) Ugyanakkor hozzáteszem, nagyon mázlista vagyok, mert ugye 2011-ben diplomáztam rendezőként, és azóta csupa olyan anyaghoz nyúlhattam, amilyenhez csak akartam, és szabadon kísérletezhettem, ami egy nagyon szerencsés állapot. Egyébként, törekszem arra, hogy minden előadásomban világosan megmutassam a néző számára az út elejét, s hogyha elég pontosan figyel, akkor sikerül elkapnia az én szerteágazó útvonalaimat. Az viszont már az ő fantáziáján múlik, hogy a hármas útelágazásnál merre megy. Érdekes, hogy a közönségtalálkozók általában premierek után vannak, én viszont kipróbáltam azt, hogy a próbafolyamat közepén hívtam meg a nézőket egy beszélgetésre, és elmondtam nekik azokat a dolgokat, amikről most itt az imént szó esett. Életem egyik legizgalmasabb találkozása volt a közönséggel, és utána az előadás is másként szárnyalt.
Melyik darab kapcsán volt ez?
A Rigoletto. Különben többször is megtartottuk, és bizony a nézők is azt mondták, hogy azért volt fontos, hogy ez megtörtént, mert kaptak egy olyan felkészítést, ami után tényleg szárnyaltathatták a gondolataikat. Akikkel viszont nem beszélek előtte, rájuk mondom azt, hogy az elején megpróbálom fogni a kezüket, s aztán valahol egyszer csak elengedem.
Valószínűleg az Átrium nézői is szívesen részt vennének ilyen beszélgetéseken, vagy beülnének próbára.
Ebben én is biztos vagyok! Előbb viszont nekem is beljebb kell lennem, s ha már a 3-as útig eljutottam, akkor szívesen, de először nekünk kell elérnünk odáig…
Előadók: Duda Éva, Bora Gábor, Csuzi Márton, Gyöngy Zsuzsa, Góbi Rita, Jerger Balázs, Rusu Andor, Stetina Szonja, Takács László, Várnagy Kristóf
Díszlettervező: Boros Lőrinc
Díszlettervező asszisztens: Klimó Péter
Jelmeztervező: Horányi Júlia
Jelmeztervező asszisztens: Török Zsófia
Fénytervező: Vida Zoltán
Zeneszerző: Gergely Attila
Vágó: Kővári Szabolcs e.h.
Produkciós vezető: Czveiber Barbara
Koreográfus: Csuzi Márton
Rendező: Szőcs Artur
