+ Irodalom

Tartózkodj a műganyétól!

halász péter

Ha a nászéjszakán hibádzott a szüzesség, akkor a legény nagyobb darab földet, úgymond pinapótlékot kapott a lány szüleitől – meséli Halász Péter új könyvében.

Halász Péter: A hagyományos szántóföldi növénytermesztés a moldvai csángó magyaroknál, General Press Könyvkiadó, 2015. 3490 Ft

Ha a nászéjszakán hibádzott a szüzesség, akkor a legény nagyobb darab földet, úgymond pinapótlékot kapott a lány szüleitől

– olvassuk Halász Péter új könyvében.

Mi a bánatért olvasol te néprajzi témájú könyveket?

– kérdezte egy ismerős a Facebookon. Ugyanazért, amiért a jogász hallgatók szívesen ülnek be pikáns büntetőperek tárgyalására. Tudják, hogy a bírónak muszáj ragaszkodnia a tényekhez és a kimondott szavakhoz, szemrebbenés nélkül kell idéznie a jegyzőkönyvekből. A gyanútlan hallgatót, ha előfordul ilyen ezen a hivatalos helyen, az élet hátulról, kukkertokkal vágja nyakon.

Amit Halász Péter, a csángó népélet kutatója fontosnak talál, azt nem ereszti, amíg minden részletét nem magyarázta el alaposan, a maga környezetében és az utókor szempontjai szerint. A földművelés nagyon komoly dolog, a megélhetés múlik rajta, de azért lehetnek huncutságok ebben a tárgykörben. A moldvai Szabófalván például szokás volt a lánnyal több földet kínálni, ha azt akarták, hogy hamarabb férjhez menjen.

Ha pedig a nászéjszakán kiderült, hogy a lány már nem érintetlen, akkor a fiúnak joga volt többletföldet követelni a lány szüleitől. Ezek persze korántsem moldvai csángó sajátosságok, például Csíkban, a Székelyföldön is ismeretes, hogy ha a nászéjszakán hibádzott a szüzesség, akkor a legény nagyobb darab földet, úgymond pinapótlékot kapott a lány szüleitől.

A jó erkölcs földhözragadt holmi. A hagyományos szántóföldi növénytermesztés a moldvai csángó magyaroknál című munka lényegében azt mutatja be, hogyan boldogultak ezek az emberek odavándorlásuk óta, miképpen őrizték vallásukat, kultúrájukat, amely kölcsönhatásban fejlődött a románokéval. A magyarság túlélési potenciálja méretik meg. Persze, ez alapján nem lehet kijelenteni, hogy ott fog tartani kétszáz év múlva az erdélyi magyarság különállásban, alkalmazkodásban vagy asszimilációban, ahol most állnak a csángók. Hiszen nem sejthető előre, mikor erősebb a többségi társadalom beolvasztó szándéka, vagy milyen hatásra válik összetartóbbá a kisebbség, és hogy segít-e a hagyományok megőrzésében a globalizáció. Az biztos, hogy a középkorban segíthetett: a Moldvába került magyarokról – mivel katolikusok voltak – sokáig a Rómába küldött misszionáriusi beszámolók szólnak csak, és nyilvánvaló, hogy az egyháznak nagyon nagy szerepe volt az életükben, a gazdálkodásuk fejlődésében is.

A jelentések olykor eredeti megállapításokat tartalmaznak a csángókról, máskor hanyagul a korábban ott járt testvér megjegyzéseit veszik át. Így az a toposz több helyen is felbukkan, hogy a föld rendkívüli termelékenysége a lakóit lustává teszi. Máskor viszont az olvasható – és ebben is lehet általánosítás –, hogy az itt élő csángók többsége vagyonos és szorgalmas, viszont hirtelen haragúak és hajlamosak az iszákosságra. Az ital valamiért vörös posztó lehetett a jelentést író misszionárius atyák szemében, mert a Tatros melletti székely csángókról is megállapítják, hogy többet isznak, mint a románok, viszont dolgosabbak. Azt is rögzítik, hogy a moldvai katolikus magyarok száma a XVIII. századra csaknem a korábbi tizedére csökkent, egy alkalommal csupán 2799 főt írtak össze. 1764-ben azonban a határ túloldalán a régi kiváltságaikhoz ragaszkodó székelyeket megtámadták Madéfalván Siskovics József altábornagy katonái. Több mint kétszáz embert, köztük nőket és gyerekeket öltek meg, ez kivándorlási hullámot indított el a protestálók körében, ezzel a moldvai magyarság körében robbanásszerű népességnövekedést idézett elő. Erdélyből később is jártak át vendégmunkások, például csépelni.

A moldvai bojárok szívesen látták őket, mert ha kellett, akár éjjel is dolgoztak. Némi föld fölajánlásával végleg oda lehetett kötni némelyeket, és az új falu címerében fő helyet foglalt el a cséphadaró. Halász könyvében különösen érdekes az a rész, amelyben leírja, hogyan őrizték éjjel a faluból kivezető kaput a megbízottak, hogy se befelé, se kifelé, a földekre ne menjen illetéktelen. Szimbolikus is ez, és az időszakos elszigeteltség, amely nekik jutott, mert egy sor hátránnyal járt, amelyek közül utóbb némely mára részben előny lett. Ezeket a földeket a nyugatra eső vidékekhez képest későn fogták művelésbe, később jutottak el az újítások is. Vasfejű ekét 1905-től használtak, és mivel nem a búza, hanem a kukorica számított a legfontosabb ennivalónak, a nálunk elterjedt kenyérgabonát ott kisebb területen termesztették. Akik foglalkoztak vele, egészen sokáig sarlóval aratták, mert így kevesebb volt a szemveszteség. A kaszás aratásra csak a huszadik század második felében tértek át. A szántóföldi növények mellett sokféle zöldség termett és terem a kertekben, dohány is előfordul, de nem akkora mennyiségben, mint mifelénk. A csángóknak nem volt pénzük arra, hogy dohányt vegyenek, aki mégis szenvedélybe esett, és

már az ördög dirigált neki,

többnyire cserével jutott a füstölnivalóhoz, és a cserealap valamiért legtöbbször tojás volt:

Egy lészpedi emberről mesélte Simon Ferenc Józsefné: kamaszkorában „olyan rossz gyermék volt, hogy a szivarétt a tojást es kipiszkálta a tyúk seggiből.

A téeszesítést néhány falu megúszta, amiből az ott élők egy időben hasznot húztak, elláthatták kisparaszti áruval a távolabbi vevőket is. Ahol nem voltak ilyen szerencsés emberek, ott persze megtörtént, hogy a gazda cséplőgépét elvette a kollektív, s miután nem volt, aki kezelje, rövid idő múlva kivitték a patakpartra:

Péter béfogta a teheneket, elment, rendbe tette, s hordozta – mesélte az apósa. – Felesége kérdette: hát ha elveszik esent? Aszongya: ha elveszik, esént a patak martyán tarcsák, mert én úgy megcsinálom, hogy nekik ne menjen, csak nekem. Mert csak magamnak csináltam meg, nem úgy, hogy ők is tuggyanak mesterkedni. Kapódnak rományok es, akik hajtanák, de nekik nem megy.

A vagyonbiztonság területén is érdekes hagyományokat sikerült dokumentálni. Akinek régen ellopták valamilyen terményét, nem a hatóságokhoz fordult, hanem a paphoz. Misét mondatott. Az volt a tapasztalat, hogy ennek hatására kitudódott, ki a tettes, páduai Szent Antal kitakarta. Aztán ez is változott, a kutató arra jutott, hogy amikor ma a meglopott gazda a paphoz fordul, az gyakran letorkollja a gazdát, hogy ugye, meg is átkozta a tolvajt – pedig az bűn, mert talán éhezhetett szerencsétlen.

A gané – vagyis a trágyázás – tekintetében is különutasnak minősülnek a csángók. Mivel a kevés búzatermés következménye, hogy kevés a szalma, a ganyét sokan nem a földre szórták ki, hanem csak az erdőszélre, félreeső helyre – vagy a patakpartra – fuvarozták el, egy rakásba. Megmosolyogták azokat, akik trágyázták a földjüket, és csudabogárnak számított, aki az utcán elhullatott állatürüléket is bepiszkálta a saját udvarába, a trágyadombra. A műtrágyától – műganyénak hívják – azért ódzkodtak, mert az terjedt el, hogy aki egyszer használja, annak azután mindig szórnia kell, különben többé nem terem a földje. Így a moldvai földek valószínűleg nem kaptak annyi fölös kemikáliát, mint a magyarországiak. Azért akadtak, akik tisztában voltak a tápanyag-utánpótlás jelentőségével. Bogdándalván Balán Antal 1992-ben azt mondta a szerzőnek:

A föld uljan, mint az emberek. Ha nem mozdol, nem borotválkozol, nem eszel, mikor kell, nem iszol, mikor kell, nem aluszol, mikor kell, nem nyugszol…, akkor semminek nem vagy jó., S uljan a főd es. Ha nem acc neki, mi kell, jába tartod, hogy fődem vagyon, mert abból szemmit nem használsz.

Az adatközlők archaikus szavainak értelmét gyakran találgatni kell. Halász segít – egy olyan listával a kötet végén, amely feltünteti a csángó tájszó mellett azt is, ha románból átvett kifejezéssel van dolgunk. Ezek mellett sok, a régi magyar nyelv törvényszerűségei szerint képzett szót lehet a könyvben olvasni. A műganyéhoz hasonlóan gyönyörű a naputánjáró, amely a napraforgó itteni neve. A verekedés vagy verekedísz alatt a világháborút értik a csángók. Aki dusmánkodik, az ellenségeskedik, a fehérítés meszelés, aki elvevődik, az férjhez megy, a sozovány savanyúság, a szűsérelem pedig szívfájdalom. Amely szokás szerint bánthatná az olvasót is. Hiszen végső soron a magyarság egyik közösségének fogyatkozásáról kap pillanatfelvételt. Halász azonban megmutatja, ha egészen közelről figyeljük a világot, kiderül, nem minden történetnek szomorú a vége.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top