Ha valaki nem létezik, joggal nevezhető szellemnek. Jack Deltonnak nincs bankszámlája, nem használ útlevelet, nincs nyoma semmilyen nyilvántartásban. És nem is Jack Delton az igazi neve. Ő a megoldóember, Roger Hobbs nagy sikerű krimijének főhőse. A csakhamar nemzetközi bestsellerré váló Ghostman azonban nem csak Jack alakjának köszönheti népszerűségét: a New York Times cikkéből arra is fény derül, miként kezelhető líraian az erőszak, és van-e egy halálesetnek koreográfiája.
Ami a nyelvi leleményességet illeti, még az ír költők is eltörpülnek a szélhálmosokat elnevező krimiírok mellett. Tegyük fel, hogy egy nagy bankrablást tervezel. A csapatban, amelyet felbérelsz a melóhoz, jó eséllyel lesz egy agy, a taktikai zseni, aki megtervezi a kényes műveleteket; egy szócső, aki tolmácsolja a főnök utasításait; egy mackós, aki feltöri a széfet; egy ügynök, aki majd a zsákmányt kezeli; egy kormányos, aki vezeti a menekülő autót; és talán néhány kopasz („ők fájdalmat okoznak másoknak”), akik arról gondoskodnak, hogy minden simán menjen.
Roger Hobbs a banda legmegfoghatatlanabb tagjáról nevezte el regényét – ő a megoldóember, aki eltakarítja, amit kell.
Nagyon jó vagyok abban, amit csinálok
– mondja Jack Delton (ez nem a valódi neve, de megteszi).
Azért vagyok még életben, mert rendkívül elővigyázatos vagyok. Egyedül élek, egyedül alszom, egyedül eszem. Senkiben sem bízom.
Bármilyen vagányan hangozzék is ez, nem teljesen igaz. Öt évvel korábban Jack elszúrt egy nagyszabású banki melót Kuala Lumpurban, azóta komoly adósa Marcus Hayesnek, aki egykor az agyak agya volt, vagy ahogy Jack fogalmaz, „a legdurvább ember, akivel valaha találkoztam”. Hogy csökkentse adósságát, Jack elvállalja a problémamegoldást, miután Marcus egy újabb, részletesen kitervelt akciója – egy kaszinó páncélozott pénzszállító autóját rabolta ki – rosszul sül el. Hogy mennyire rosszul?
Tetemek hevernek mindenfelé, a zsákmány eltűnt, a szövetségiek a nyakunkon.
Ennyire.
Hobbs, aki alighogy kikerült az egyetemről, máris egy öreg profi józanságával ír, nem kevés humorral és találékonysággal ruházta fel Jacket. Mivel az élete múlik azon, hogy szem előtt is észrevétlenül tudjon ügyködni, Jack az álcázás nagymestere. Egy flakon hajfesték, a megfelelő ruhatár, és máris 20 évet öregedett, nemzetiséget váltott, és elsétált az óráddal, a tárcáddal − és a lányoddal. De Jack nem holmi piti szélhálmos, vakmerő bűntetteinek elkövetésekor gyakorlatias és alapos tudására támaszkodik. Számára éppúgy nem jelent gondot egy zár feltörése, mint a kazahsztáni koronagyémánt hamisítványának elkészítése.
A Marcusnak végzett veszélyes tisztogató munka nem kevés erőszakkal jár. Szerencsénkre Jack rugalmas munkamoráljába az is belefér.
Egyetlen épeszű ember sem élvezi a gyilkolást, de azért nem is annyira rossz, mint ahogy sokan előadják.
Bár Hobbs egy magabiztos stylist, aki a tiszta, precíz prózát részesíti előnyben, líraian kezeli az erőszakot. Az egymást érő, rettenetes gyilkosságok közül a legszemléletesebben ábrázolt haláleset is kecsesen megkoreografált, különösen szívbemarkoló jelenetben esik meg − egy olyan, ritka pillanatban mutatja Jacket, amikor az a kialakuló lelkiismeretével kerül konfliktusba.
Egy mindent megoldó szellem, egy gyönyörű FBI-ügynöknő és egy kegyetlen bandavezér. Gyors és halálos hajsza, olyan erőkkel, amelyek elől talán még Jack sem menekülhet. Vagy mégis?
