Nem látom sok értelmét a hagyományos értelemben vett koncertbeszámolóknak (erről nemsokára bővebben szólok majd), azonban ezúttal kivételt tehetek, elvégre nem egy hagyományos értelemben vett koncerten jártam. No Wave esten voltam a Müsziben. És megpróbálom elmagyarázni, hogy mit hallottam.
Pár évvel ezelőtt megmutattam egy haveromnak az éppen aktuális kedvenc lemezeimet, aki képtelen volt koherenciát találni az általam mutogatott zenékben. Türelmesen végighallgatta a stíluskavalkádot, majd tapintatosan megkérdezte: Milyen zenét szeretsz te tulajdonképpen? Bölcsen a távolba néztem, sóhajtottam egyet. Tulajdonképpen én a jó refréneket szeretem. Egyet elárulok: a Müszibe nem a nagy refrének miatt érkeztem.
A Müszi kiállítótermébe érkezve ösztönösen lehalkítom a telefonomat, mert sejtem, ha megcsörrenne a telefonom, a legtöbben egy pillantásukkal megsemmisítenének. Apropó koncertlátogatók: nincsenek unatkozva telefonjukat nyomkodó emberek; sem elégedetlenkedők, akik azért próbálnának meg előrébb nyomakodni, mert nem látnak az előttük állóktól. A legtöbben a párnákon ülnek, vagy fekszenek, és leginkább meditálni látszanak. A merészebbek a körülöttük levő embereket vizslatják.
Tóth Pál én két laptop mögött ül: úgy tűnik, mintha dolgozna valamin – hol ide, hol oda néz, néha babrál valamivel. Zenésztársa, Lenkes László egy gitárral a kezében ül; időnként egy zsineget húz végig a hangszer nyakán, máskor pedig az effektek fölé hajolva babrál. Nincsenek hagyományos értelemben vett dalok, az egész előadás egy óriási hangkollázs, amiben az időnként felhangzó gitárzörejek alá Tóth Pál én mindenféle zajokat és szétesett ritmusokat produkál. A két zenész nem néz egymásra, látszólag nem kommunikál, de érezhető, hogy nem véletlen alakulnak a dolgok.
Az előadás korántsem unalmas, de nem azért, mert gyakoriak lennének a meglepő váltások, hanem azért, mert a zene hagy gondolkodni, illetve pár sort leírni (a beszámoló nagy része a koncerten született). A közönség nagy része szintén merengeni látszik, én meg időnként láthatatlanul rávigyorgok a kabátomon fityegő The (English) Beat-kitűzőre. Őszinte leszek: úgy támasztom a falat, mint egy rakás szerencsétlenség. Hirtelen a legkifacsartabb pózok tűnnek a legkényelmesebbnek. Távolinak érzem magam attól az önmagamtól, amelyik pár órával azelőtt feszes tempóra akkordokat fogdosott a gitáron.
A koncertnek vége, elmegyek egy sörért. A terembe visszaérve valaki éppen gratulál Lenkes Lászlónak:
Szép zene volt.
Nem tudok vitatkozni. Pár perccel később kezd a japán-svéd-francia наказание (átírással nem bíbelődnék), a külföldiek felállása némileg hagyományosabb: nagybőgő, dob és elektronika. A zene viszont sokkal nyersebb és kakofónabb, mint a hazai produkció, ami egyre inkább fellázítja bennem a popzenészt. Ha a kakofóniára gondolok, valamiért mindig a Jesus & Mary Chain első lemeze jut eszembe, de csak azért, mert minduntalan elfelejtem, hogy most egy másik ligában járok.
A budapesti koncert előtt szibériai turnén járt trió improvizációja mintha a tűrőképességünket tenné próbára, a többség pedig remekül vizsgázik, és feszült figyelemmel és fegyelemmel hallgatja az előadást. Néhány eltévedt külföldit leszámítva, akik betévednek, aztán egy-két percen belül észrevétlenül kislisszanak a teremből.
Az elektronikáért felelős japán fiatalembert, Daichi Yoshikawát ne úgy képzeljük el, mint a berlini klubok DJ-it, akik egy hatalmas tánctér előtt próbálnak minél nagyobb himnuszokat kiizzadni magukból. Előtte valami furcsa szerkezet hever, amiből válogatott módon csihol elő különös, fémes hangokat. Két zenésztársa látszólag magukba feledkezve csinálnak mindent a hangszerükkel, ahogyan azt nem tanítják az akadémián. Joel Grip, svéd nagybőgős inkább szeretkezik a hangszerével, mint játszik rajta; a francia dobos, Antonin Gerbal pedig kíséri őt – valamilyen rendszer szerint. Jól hangzik, ugye? Éppen azért írom.
Aztán szinte váratlanul ez a zenei orgia véget ér, a zenészek pedig sután megköszönik az ujjongó közönség figyelmét. A rövid ováció után pedig lázasan diskurálni kezdenek egymással. Hogy miről? Ne engem kérdezzenek, én ehhez kevés vagyok. Kérdezzék őket.
