Senki sem kényszeríthető arra, hogy válasszon a személyes biztonsága vagy méltósága és az állása között. De a színházi közösségekben mégis túl gyakran kell a nőknek pontosan ilyen döntést hozniuk.
– áll egy nyilatkozatban, amelyet azoknak a színészeknek a védelme érdekében írtak, akik a szexuális zaklatás bármilyen formáját tapasztalják színházi munkájuk során.
A szöveg eredete 2012-re visz vissza, (melyet a The New York Times tárgyal részletesen) amikor Marin Ireland színésznőt, színész párja Scott Sheperd többször bántalmazta a magánéletben. Azonban a két művész nem csak az életben voltak társak, hanem a színpadon is: egymás szeretőit alakították a Troilus and Cressida című darabban. Marin a főpróbán összeverve jelent meg, amitől a társulat teljesen ledöbbent. Amikor az eset részletei kitudódtak, a rendező összehívott egy beszélgetést, mely során felmerült, hogy folytatódhat-e egyáltalán így a közös munka. A döntést végül Marin kezébe adták: marad vagy megy, övé az utolsó szó.
Számos színész nem tudja, hogy mit tegyen, amikor a fizikai vagy szexuális viselkedés átlép egy határt.
– nyilatkozta Marin, aki végül úgy döntött, hogy marad a darabban. Azonban ez az eset, amit a saját bőrén tapasztalt meg elgondolkodtatta és eldöntötte, hogy megpróbál egyfajta szabályrendszert létrehozni az ilyen esetek kezelésére.
Néhány kollégájával lobbizni kezdett hát a különböző színházi szakszervezeteknél és egyesületeknél, hogy regisztráljanak egységes és hivatalos szabályokat a szexuális és egyéb zaklatás kezelésével kapcsolatban. Az ügy mellé közel 500 színész és színházi ember csatlakozott, köztük Julian Jordan drámaíró is. Marin jogi segítséget is kapott, Norman Siegel ügyvéddel együtt kidolgoztak egy javaslatcsomagot, amelyet eljuttattak a különböző színházi szakszervezetekhez, például megkeresték az Actors’ Equity Associationt(AEA) is, amely nem volt igazán vevő a védelmi javaslatokra, szerintük a már létező szabályok „egyértelműek és erősek”. Sokan azonban ezt nem így gondolják, ugyanis ahhoz, hogy az illetékes szerveknél jogosan panaszt lehessen tenni, az esetnek több kritériumnak kell megfelelnie, például munkahelyen kell történnie. Az AEA egyébként nem hivatalosan elismerte, hogy a jelenlegi szabályok sok színész életét megkeserítik, de a javaslatcsomagot nem fogadták el.
Arról azonban, hogy milyen gyakori lehet a színház világában a zaklatás megoszlanak a vélemények. Számos Broadway veterán azt nyilatkozta, hogy soha sem tapasztaltak ilyesmit a színészi pályájuk során, több neves rendező, mint például Bernard Telsey, pedig azt mondta, hogy hallott pár ilyen történetet. Az Actors Equtiy azonban nem akarja megosztani a zaklatással kapcsolatos panaszokra vonatkozó adatokat.
A Broadway világában egyébként nem csak a nők, de a meleg férfiak is ki vannak szolgáltatva a szexuális zaklatásnak.
Az a hozzáállás a meleg férfiaknál a színházban, hogy „mi mind melegek vagyunk, szeretjük a szexet és bármit megtehetünk egymással”
– mondja Ryan Duncan színész, aki többször tapasztalt már szexuális zaklatást pályája során.
Mivel egy-egy ilyen eset fel is boríthatja egy produkció menetét, sokan a show érdekeit nézve nem is tesznek panaszt, inkább tűrnek.
Amikor színészek bántanak színészeket, de mindenki az előadás sikerét teszi első helyre, akkor mit csinálsz?
– teszi fel a kérdést Julia Jordan.
A korábban említett nyilatkozat és javaslatcsomag egyelőre süket fülekre talált. Az ajánlások között szerepel például az, hogy minden színészi szakszervezet vagy céh jelöljön ki olyan hivatalos személyeket, akik kompetensek az ilyen helyzetek kezelésében, panasszal lehet hozzájuk fordulni és továbbítja az adott eseteket a különböző segítő szolgálatoknak. Norman Siegel ügyvéd egyébként nem csügged, mint mondja, ha egyik színházi tömörülés sem fogadja el és alkalmazza a javaslatokat, akkor majd ő hoz létre egy kísérleti projektet, melynek keretében megfelelő panaszkezelésben részesítené a rossz bánásmódban részesülő színészeket.
