Bavid Brin: Detto (a legfrisebb kiadásban: Hasonmások) – Galaktika Fantasztikus Könyvek – fordította Haklik Norbert – Borító: Sallai Péter – puha kötés, 660 oldal – ISBN 9789639866416
Persze, értem én a visszafogott és tartózkodó potenciális olvasókat: a mai könyvdömping idején nem szívesen ugrunk neki a fülszöveg ígéretei alapján egy hatszáz oldalas monstrumnak. Még akkor sem, ha a Hugo- és Nebula-díjas David Brin neve jelentheti a garanciát. Valljuk be, Magyarországon nem sokan kísérik figyelemmel ezeket a díjakat. Pedig néha – például most – érdemes.
- A Galaktika Magazin 300. számának bemutatójáról nemrég tudósítottunk
- Cory Doctorow regénye egy jelenünkhöz közelebb álló jövőről szól
A regény egy olyan jövőben játszódik, ahol – bármilyen marhaságnak is hangzik – az emberek egy új technológiának köszönhetően képesek arra, hogy önmagukat „helyettesekkel” pótolják. A közelebbről meg nem határozott technológia lényege, hogy a személyiség egy része átültethető egy (vagy több) ideiglenes testbe, ahonnan aztán az így megszerzett információk, élmények és tapasztalatok minden további nélkül visszatölthetők, és az eredeti, embertestben létező személyiség részévé tehetők. A regényírót dicséri, hogy az elképzelt technológia részletes leírását meg sem kísérli, ugyanakkor folyamatosan és következetesen reflektál arra, hogy az így megváltoztatott világ – az előnyökön túl – miféle kihívásokat jelent az ember(iség) számára.
A regény főhőse(i) egy detektív (és legkülönbözőbb sorsú másolatai), aki(k) pont az addigra már elfogadott technológia eltitkolt fejlődése miatt kerül(nek) sodró lendületű kalandokba. Olyan fordulatok sora sodorja-űzi-taszigálja az olvasót, melyek jórészt kiszámíthatatlanok (talán csak az utolsó néhány oldal simul vissza a megszokott fordulatok közé.)
David Brin képes arra, hogy a történetet az elejétől a végéig magas fordulatszámon pörgesse, s ezzel elhessegeti még a lehetőségét is annak a néhány oldalt átugorva „nagyobb léptekkel” haladjunk. A Brin erényei közé tartozik, hogy a technikai fejlődés álma nem vakítja el, s képes arra, hogy szereplőit (legyenek igaziak, vagy dettók) megtartsa emberként. Ha más köntösben is, de ugyanazok a gondok, kérdések és gondolatok merülnek fel az új technológia kapcsán, mint amiket felvetett minden tudományos ugrás (a nyomtatás, klónozás, az atomenergia, a számítógépek eszeveszett fejlődése, stb.). A technika mindig, minden helyzetben csak eszköz. Előjel nélkül! Az pedig, hogy mire használjuk, minden korban az emberek múlik. nem lesz ez másként a jövőben sem!
A fordításnak egyszerre erénye és hátránya, hogy Haklik Norbert érezhetően igyekezett saját képére és hasonlatosságára formálni a szöveget. Néha csillogó módon használja ki a magyar nyelv adta lehetőségeket, máskor meg olyan poénokat ereszt a szövegbe, amelyek az eredetiben nem voltak – nem lehettek – benne. Az esetek többségében ezek észrevétlenül simulnak a történetbe, de az 515. oldalon felbukkanó Rózsa Sándor-poén tényleg túlzás (ráadásul nem is illeszkedik).
Mindezzel együtt is azt gondolom, hogy David Brin olyan szerző, aki több figyelmet (olvasót) érdemelne, mert képes arra, hogy a legvalószínűtlenebb ötletet is úgy bontsa ki, hogy az olvasó kiszakadhasson a saját világából, s csak a könyv végeztével döbbenjen rá, hogy az ember mindig másként ugyanolyan.
Azt csak csendben jegyezzük meg, hogy a Dettó-elképzelés nem idegen a magyar kultúrától sem:
Kedves Nebulo,
én magam úgy gondolom, hogy az ember – emberségében – fejlődésképtelen, s ez nem jó, vagy rossz…. Hiába a technikai civilizáció dübörgése, a görög drámák nem veszítik érvényüket. csak a díszlet cserélődik. (A jó oldal pedig ott keresendő, hogy azoknak sem hihetek, akik az emberi szellem hanyatlásáról kárálnak kétségbeesetten!… vagy akik ugyanezen logika alapján az ősök nagyságát zengik.)
Az Istent játszó Ember – esetenként más és már, de MINDIG ELBUKIK! Jelenleg a regény cselekményével összhangban értettem. (Máskor talán majd máshogy.)