Végállomás!
– kiáltott fel múlt hónapban a 61-es villamos vezetője egy estén, miközben szakadt a hó és jeges szél fújt.
A kurva anyád ez, nem végállomás!
– fakadt ki jogosan egy utas, ugyanis a vezető úgy döntött, hogy az ideiglenes megállóig sem megy el, letesz minket egy megállóval korábban, hiszen biztosan mindenki szeretne ebben az időben még messzebbről bemászni a Moszkvára.
A 61-es villamos ugyanis az építkezés miatt nem megy be a Moszkvára (nem esik se a számra, se a kezemre a Széll Kálmán tér, a Kalef meg pláne nem) hanem pont olyan távolságban áll meg a tértől, melynek köszönhetően garantált a késés. Született a témában egy kiváló videó, amit itt nézhetsz meg, a helyzet azonban azóta sokkal rosszabb, mert már nincsenek utak, és a tér nagy része le van zárva.
De nem csak azzal van a baj, hogy messze tesz le a villamos, hanem azzal, hogy sietni sem lehet, méghozzá két okból nem: az egyik az araszoló tömeg, amelynél látszólag senki sem megy időre (vagy már mindenki beletörődött a késésbe) a másik pedig maga az útvonal. Ahhoz, hogy a 61-esről az ember átszálljon a 61-esre elképesztő kerülőkön és akadálypályákon vezet az út, melynek végén, az alagút túloldalán még bónuszba kapunk egy kis plusz időrablást, ugyanis a 61-es két másik társával (18 és 59) használ egy darab sínt, tehát mindig megvárják egymást, amíg kikecmeregnek a nyílt pályára.
Stratégiai játék
A felújítás megkezdése óta megszokott lett a nem megszokott. Most már nem lepődök meg azon, hogy az a jármű, ami tegnap még B pontban állt meg, az ma már nem, vagy nem ott áll meg. A csövesek viszont nagyon kedvesek és naprakészek a forgalmi információkat illetően, néhány hete ők magyarázták el, hogy a kőhalom közepéből mivel és hogyan fogok tudni hazajutni.
Hölgyem, itt nem csak a teret rombolják le, hanem az egész emberiséget!
– kiabálták végül utánam. Egyetértek.
A felújítás óta a Moszkva nem pusztán egy stratégiai játék lett közlekedés témakörben, hanem igazi kihívás és mindennapos meglepetések tárháza. Hol egy bomba kerül elő, ami miatt lezárják az egész teret, hol meg néhány emberi maradvány. A kedvencem az volt, amikor nem találtam a metrót. Lezárták ugyanis a régi lejáratot és mivel pont a napokban hallottam fél füllel a villamoson, hogy egy ideig nem fog menni a kettes, gondoltam ez az a nap. Be is álltam bérletet venni – gondoltam ha már kések, késsek sokat – és akkor egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha a Szigeten lennék: hatalmas porban és napfényben álltam sorba nagyon sok emberrel, nagyon sokáig és közben álmosan figyeltem a mellettem zajló utcaszínházat.
Jelen esetben, a markológépek lenyűgöző munkáját. Ha minden rosszban van valami jó, akkor a mostani felújításban ez a bizonyos jó, a lehetőség arra, hogy megcsodáljuk a gépek táncát. A tanktalpú markológép ugyanis elképesztő kecses mozdulatokkal túrja maga előtt a széttört betontörmelékeket, majd kapja őket markába és ejti ki csodás csuklómozdulattal azokat. Nyilván nem mindenki látja kortárs táncművészeti előadásnak a Moszkva tér szétkapását, de az biztos, hogy nagy rajongótábora van: gyerekek és családok sora áll minden délután a kerítések mellett és szájtátva bámulják a T-rex módjára harapó bontógépeket. A fotósokról pedig ne is beszéljük, szerintem sokaknak új hobbija lett az, hogy dokumentálják a kultikus hely metamorfózisát.
Szóval metró! Azt hittem, hogy azért van lezárva, mert nem megy, pedig megy, méghozzá ezen a dimenziókapun lehet lejutni:
A tér egyébként napról napra zsugorodik, ahogy veszik át a hatalmat az óriási gépek. Egy-egy fárasztó nap után a poros utakon csámpázva én is megkérdezem magamtól azt, amit tegnap este kérdezett tőlem egy lány a tér közepén állva, kétségbeesetten:
Hogyan lehet innen kijutni?
