Még hétfőn írtunk róla, hogy hamarosan drMáriást fognak olvasni a kínai srácok, mert az idén megjelenik Kínában Lomtalanítás című regénye a Flower City Publising House nevű kiadó gondozásában.
Az, hogy drMáriás Lomtalanítás című könyve megjelenik kínaiul, már önmagában is úgy hangzik, mint egy abszurd performansz.
Jó féléve kaptam egy levelet egy nagy kínai kiadó szerkesztőjétől, aki kifogástalan angolsággal azt írta, hogy a tizenkettedik ötéves tervük keretében szeretnék kiadni Lomtalanítás című kötetemet kínaiul. Először azt hittem valami tévedés lehet, hisz az egyébként sem túl romantikus prózáim közül is ez messze a legdurvább, majd később kiderült, pontosan tudják, miről beszélnek, amire én azóta azt a magyarázatot találtam, hogy a súlyos, valós hús-vér sorsok, az őket bemutató szerzői látásmód és a morbid humor arrafelé találhat megértésre. Itthon is volt rá érdeklődés, elfogyott mind a négyezer példány.
Azt írták a kínai lap szerkesztői, akik néhány részletet megjelentettek a könyvből, majd a kiadását javasolták, hogy számukra azért érdekes ez a mű, mert a magyarok időben korábban élték át a szocializmusból a kapitalizmusba vezető út dilemmát. Ez a helyzet is elég pikáns. Hogyan éled meg, hogy kínai srácok fejében fogod kilengetni az ingát? Merthogy fogod.
Nem is tudtam róla, hogy pár éve a Budapesten élő Zemin Yu író, költő és magyar-kínai fordító egy Sanghaji irodalmi folyóirat számára, amely százezres példányszámban jelenik meg, lefordított és közzétett négy részletet a Lomtalanításból tanulmánya illusztrálása céljával. Ezek keltették fel ott az érdeklődést, és könnyen lehetséges, hogy majd a teljes kötet kibillenti egyes fejekben az ingát, de ne feledjük, ott nyitottabbak a keményebb kortárs irodalmi dolgokra, hisz a legvadabb amerikai szerzőktől a még brutálisabb japánokig szinte minden megtalálható a népszerű könyvek palettáján. A rendszerváltás pedig szerintem ott már javában folyik, hisz arrafelé olyan kommunizmus uralkodik, amely ma a világon leggyorsabban fejlődő kapitalizmus.
Erős vita folyik a Narancsban arról, hogy a kortárs irodalom nyomába sem ér a rendszerváltást megelőzően megjelent műveknek. Nálunk Szerbhorváth Gyuri írt erről egy jegyzetet. Azt gondolom, hogy a te nézőpontod is hasonlóan kívülálló. Mi erről a véleményed?
Olvastam Gyuri írását a Librariuson és tetszett. Az én véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy mára radikálisan megváltozott a művészet és a média természete, így aki ezt nem veszi tudomásul, az hiába várja egy új titán felbukkanását egy NKA által támogatott bensőséges irodalmi est keretében valamelyik írótáborban. Ma már nincs olyan irodalmi kánon, mint régen, s az, amelyik van, jóval kisebb politikai súllyal rendelkezik, ha egyáltalán, miközben irodalmi ereje nem túl nagy, s felfogásában meglehetősen elavult. Emellett rengeteg új irodalom özönlött be külföldről, s jóval kevesebbet olvasnak az emberek, de a felszín alatt szerintem van élet, sok minden történik, kíváncsinak kell lenni, s akkor az ember talál érdekes írókat itthon is.
Szerettél volna valaha integrálódni a magyar művészeti életbe? Otthon érzed magad? Egyáltalán fontos ez számodra?
Én a hivatalos magyar irodalmi élet számára nem létezem, ami nem baj, sőt, nagyon jó, mert így attól függetlenül írhatom és jelentethetem meg köteteimet, amelyeknek vannak olvasói. Attól tartok a mai magyar irodalmi élet nem az irodalommal, hanem a politikával és saját maga siratásával foglalkozik. Éppen ezért van az, hogy egy idő után tárgytalanná válik a vita és a diskurzus, hisz maga a lényeg veszik ki belőle.
Új regényed, a Mona Liza és a tenger a Lomtalanítás brutális nyelvezetével ellentétben romantikus hangvételű lesz. A nyelv nyilván hangszer, nem kell mindig ugyanazt nyomni. Honnan jön belőled ez a romantikus hang? A kor?
Ez tisztelgés Coelho mester, az életöröm és a szerelem előtt. Hogy romantikus volna? Legfeljebb a Lomtalanításhoz képest az. Azzal kísérleteztem, hogy mi is lehet az, amit egy Coelho-regényekhez szokott, majd a metrón hazafelé tévedésből az én regényemet olvasgató gépírónő mire hazaér, az élmény következtében a szempilla-tetováló helyett a kisbaltát vegye elő. A mű festészeti témájú. Egy fiatal festő vívódásait és kalandozásait mutatja be, ahogy egyszer egy Mona Lizának, máskor egy Szűz Máriának képzelt nővel fekszik össze, miközben azon gondolkodik, vajon tanítványai – akik Van Gogh, Caravaggio, Malevics, Frida Kahlo és mások – éppen mit kezdenek egymással egy szakadt tanteremben az isztriai karszt kellős közepén. S hogy vajon miért is csodálja Leonardo híres festményét az egész emberiség a legeslegszebbként, amikor az szerinte igazából meglehetősen ronda.
Érdekelne, hogy éled meg, ahogy egymással beszélget benned a festő, a zenész és az író?
Három külön hangon. A zene közösségi élmény, jó néha emberek között lenni, de az a pár alkalom bőven elég is egyben. A festő a látást kutatja, s azt próbálja megmutatni, hogy mi az, ami után vágyunk, s mi az, amit helyette kapunk, azaz milyen álmok és rémálmok bélelnek ki minket. Az író pedig előbányássza élete valamelyik szakaszának meghatározó élményeit, s felépíti belőlük azt a történetet, amely egy naplószerűség fejezeteiben vetkőzik le az olvasó előtt.
