John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam! – Kossuth Kiadó, 2015 – fordította: Rindó Klára és Szabados Tamás – puha kötés, 328 oldal – ISBN: 9789630979801
Az Asperger-szindróma, míg fel nem ismerik, tényleg pokoli lehet! A másság érzése, és az embertársak reakcióira vonatkozó megértés hiánya igazán nehézzé teheti az életet, s megbélyegzetté az aspergerest. Viszont, ha diagnosztizálták a szindrómát, s az aspergeres környezete is tudatosította magában, hogy mivel jár, mit okoz az Asperger, akkor egy egészen új helyzet jön létre. Az autizmusnak ez az enyhe foka jól integrálható, sőt, jól használható a mai világban.
Nemrégiben írtunk a Graeme Simsion regényéről, a Rosie projektről, aminek, ha szerzője nem is, de főhőse aspergeres. A könyv mellesleg bekerült Bill Gates kedvenc könyvei közé is, aminek nagyon örvendünk. Ennél nagyobb örömet a téma kapcsán csak az okoz, hogy a Kossuth Kiadónál megjelent John Elder Robison második kötete.
Robison azért (is) érdekes, mert nem „csak” ír az Aspergerről, de naponta meg is éli, hogy mivel jár. Sőt, mint ebből a kötetből nyilvánvalóvá válik, nem csak ő aspergeres, de a fia, sőt, a fiú anyja is. Az Asperger szindróma viszonylag kései köztudatba emelése miatt – a múlt század nyolcvanas éveiben kezdték használni a kifejezést, és 1994 óta része az általános diagnosztikának –, arra nézvést, csak tippelni tud, hogy felmenői közül hányan viselték magukon az Asperger szindróma tüneteit.
Az 1957-ben született John Elder Robison – a fentiek miatt – csak felnőttkorában tudhatta meg, hogy aspergeres, egészen addig ő csak egy fura srác volt, aki az átlagnál okosabb, jobban és kitartóbban tud koncentrálni a céljaira, de mégsem találja helyét a társadalomban, nem érti az embereket… Ezzel együtt persze nagyon sikeres az életben, s szívós munkával eléri azt, amit akar (ha nem emberi kapcsolatokról van szó).
Az aspergerrel kapcsolatban az a furcsa helyzet, hogy minél többet tudok róla, annál kevésbé merek/akarok „betegségként”, vagy „fejlődési zavarként” írni róla, Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a „létezéshez való másfajta viszonyulásról” van szó, s ezt a másságot nem lehet/szabad relációba állítani a többség normálisnak tekintett működésével.
Ha a polgárpukkasztás lenne a célom, azon morfondíroznék, hogy
az Asperger-szindróma tüneteit magán viselő ember már az evolúció következő lépcsőfokára lépett!
Az előző, Nézz a szemembe című kötetben John Elder Robison a saját életétnek történetét írta meg, hiszen negyven éves koráig, amíg nem diagnosztizálták állapotát, addig antiszociális csodabogárként tartották számon, s ezzel a meghatározással – bár változtatni nem tudott volna rajta – ő sem tudott vitába szállni.
A mostani kötet, a Nézz a szembe, fiam! főszereplője „Kisbocs”, az író fia, akit John Elder Robison számunkra furcsa szemüvegén keresztül ismerhetünk meg. Az előző kötet kapcsán sokan írtak sajátos, fekete humorról, s nyilván ez a gondolat most is fel fog merülni a recenzensekben… Ezzel együtt nem gondolnám, hogy a fekete humor több lenne, mint olvasói önvédelem. Szerintem John Elder így látja a világot. Nem viccel, amikor arról ír, hogy a még alig tipegő fiának a tőzsdei árfolyamokat olvasta fel, s nem mókázik akkor sem, amikor nem érti, hogy miért nem kap számára is elfogadható válaszreakciót. Drámai küzdelemről szól a könyv, arról, hogy egy – a társadalmi normákat kívülről szemlélő – férfi megpróbál jó, a társadalom számára is elfogadható apává változni. Hősies és lehetetlen küldetés, mely kudarcba fulladt volna, ha nem jön a mindent helyre tevő diagnózis… és az ebből következő felismerések sorozata.
Egy Aspergerrel élő nem azt látja a világból, amit egy átlagember, így aztán nem is úgy láttat, ahogy azt az olvasó elvárná! Pont ettől lesz a könyv izgalmas, és igazában kritizálhatatlan. A bírósági meghurcolás történetén túl a nézőpont különlegessége az, amitől a könyv letehetetlenül izgalmas. Hihetetlenül fontos, annyira, hogy olvasás után el kell kezdeni bóklászni a világhálón, meg kell nézni a szerző facebook profilját (legalább kettőt használ!), vagy éppen a fia (könyvben is szereplő) cégét…
Közben persze érdemes elgondolkozni azon, hogy hány olyan ember ismerünk, akire többé-kevésbé illik az Asperger-szindróma leírása…
