A kézenfekvő és logikus válasz természetesen az, hogy egyetlen egy.
Számomra viszont, két okból is, érdemes elidőzni a kérdésnél. És mindkét ok egyaránt a legfontosabb. Mindkettő a legjobb barát kérdéséhez kapcsolódik és mindkettő a múlt század nyolcvanas éveihez nyúlik vissza.
Az egyik egy filmbéli dialógus, amit a biztonság kedvéért szó szerint lejegyeztem. Az első megszólaló egy kissé zavarodott férfi, a második egy megszeppent tíz éves kislány:
– Akkor talán lehetnénk barátok.
– Igen. Legjobb barátok?
– Nem, nem leszek a legjobb barátod. Nagyon sok legjobb barátod lesz az életben. De mondok valamit. Legyünk a második legjobb barátok, abból csak egy lehet az embernek.
A dialógus Nick Cassavetes Életem szerelme (1997) című filmjéből való, melynek forgatókönyvét a rendező apja, John Cassavetes írta, még a nyolcvanas években. Ő maga akarta megrendezni, Sean Penn el is vállalta a főszerepet, de 1989-ben bekövetkezett halála megakadályozta ebben. Magáról a filmről lehet vitatkozni, de hogy a dramaturgiája mestermű, ahhoz nem fér kétség. Az idézett dialógus rendkívül különleges helyzetben hangzik el, amikor az alagsori nappaliban már előkerült egy pisztoly, a kislány anyukája az emeleten épp öngyilkosságot készül elkövetni, eközben a két drámai helyszínt összekötő, ugyanakkor elválasztó lépcsőfeljárón beszélget apa és lánya, akik korábban azért nem találkozhattak, mert az apa tíz évet elmegyógyintézetben töltött és csak most engedték ki onnan. Az apa megnyilatkozásának komolyságát azért nehéz megítélni, mert néhány perccel korábban már egy üveg bort, majd némi whisky-t is magába öntött, de ennek ellenére – vagy éppen ezért – egyre higgadtabbá, mi több, egyre bölcsebbé válik. Míg a kislányának bölcselkedik a barátságról, kettőjük leendő barátságáról, aközben a nevelőapa (John Travolta), akit a film mindeddig konszolidált és higgadt embernek mutat, egyre őrültebb dolgokat művel és már ott tart, hogy a vacsorára meghívott, ám máris betolakodóként kezelt igazi apa életére törjön.
Épp akkoriban, amikor John Cassavetes papírra vetette a forgatókönyvet, egy ember, aki habitusánál, szellemi és művészi beállítottságánál fogva az ő második legjobb barátja lehetett volna – de nem volt, mert sohasem találkoztak -, egyik beszélgetésünk során ugyanezt a motívumot feszegette. Elmondta, hogy készített egy pecsétet, amelyen az állt, hogy „legjobb barátomnak” és „fűnek-fának” ezzel pecsételt. Külön megemlítette, hogy ezzel a pecséttel oldotta meg a dedikálás számára kínos feladatát is.
Erdély Miklósról, az avantgárd polihisztorról van szó, aki filmben, képzőművészetben, költészetben és elméletírásban egyaránt olyan jelentőset alkotott, hogy arról csak felsőfokon lehet nyilatkozni. Nyilatkoztam is, máskor és máshol, azon belül pedig erről a bizonyos pecsétről is „fűnek-fának” fecsegtem: hol művészettörténeti kontextusba helyeztem, hol Erdély más, hasonló szellemiségű műveihez hasonlítottam, hol pedig személyes vonatkozásait emeltem ki.
De történt mindez anélkül, hogy magát a pecsétet valaha is láttam volna, nem is érdekelt különösképpen a látványa, hiszen nyilvánvalóan nem azon van a hangsúly, hanem finoman billegő gondolatiságán. Úgy képzeltem, valahol biztos megvan, ha már olyan lelkesen mesélt róla.
Erdély 1986-ban bekövetkezett halála után nagy erőkkel megkezdődött az életmű feldolgozása, neves szakemberekből álló alapítvány rendszerezte és kezelte a hagyatékot, aminek eredményeképpen 1998-ra összeállt a nagy életmű-kiállítás a Műcsarnokban. A termeket járva többször eszembe jutott a pecsét, de a falakon és a vitrinekben nyomát sem leltem. Később külön-külön érdeklődtem a kuratórium tagjainál, de ők sem tudtak semmi ilyesmiről. Amikor 2008-ban a budapesti Intermédia Intézetben konferenciát tartottak Erdély Miklós munkásságáról, amelyen összegyűlt a művész szinte összes legjobb barátja, előadásom után egyikük, már-már támadólag, rákérdezett a pecsétre. Engem döbbentett meg a legjobban, hogy a jelenlévők közül senki még csak nem is hallott róla. Az agresszív kérdező csakhamar leszögezte, hogy ami ilyen fokon nincs, az csakis álom szüleménye lehet. Az én álmomé. Nem tudtam ellene érvelni.
Még inkább rászálltam a témára, még többet beszéltem róla, beleszőttem az álom-motívumot is (ami egyébként Erdély legalább két filmjének – az Álommásolatoknak és a Tavaszi kivégzésnek is központi mozgatója), de számottevő eredményre nem jutottam. Hacsak az nem tekinthető előrehaladásnak, hogy egyszer egy hosszas beszélgetés és több korsó sör elfogyasztása után a magyar művészeti élet egyik nagy autoritása négyszemközt azt mondta nekem, álom ide vagy oda, ez az ötlet annyira jellemző Erdély Miklósra, hogy ő, mint a művész alapos ismerője és legjobb barátja, igenis az életmű szerves részének tekinti azt. A nagy szaktekintély a jelek szerint másnap, kijózanodva, meggondolta magát.
Pár évvel később a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tartott előadásom után az egyik diák odajött hozzám és szenvtelenül közölte velem, hogy ő a saját szemével látta Erdély pecsétjét.
Még aznap este levelet írtam az Artpool Művészetkutató Központnak.
Akkor éjjel nagyon rosszul aludtam, nem mertem álmodni.
Mire reggel a számítógéphez ültem, már ott várt az Artpool illetékesének, a drága Klaniczay Júliának a levele. Egy fénykép kíséretében jött a levél, rajta a sokat emlegetett pecsét (LEGJOBB BARÁTOMNAK) és címke is rendben volt (Erdély Miklós pecsétje).
Sajnos a kép alatt kijózanító szöveg következett: létrehozta Gaál Orsolya és Gosztola Kitti az Első Multiplika show alkalmából, 2008-ban. Összes reményem akkor foszlott szét, amikor megnéztem, milyen forrást használt a két hölgy a másolat elkészítéséhez. Hivatkozásként rövid részlet volt kiragadva egy interjúból, amelyben épp én mesélek Németh Gábornak arról a pecsétről, amelynek megtalálásáért azóta is hiába fáradozunk.
Nick Cassavetes filmjét csak pár héttel ezelőtt volt alkalmam megnézni YouTube-on:
https://www.youtube.com/watch?v=ryOszCO99dM
A bizonyára tényleg nem létező pecsét keresése közben Erdély Miklósnak olyan sok legjobb barátjával hozott össze a sors, hogy a filmbéli apuka furcsa javaslatát, miszerint jobb, ha második legjobb barátok lesznek a lányával, teljesen ésszerűnek tartom.
