Márton László legújabb könyvének, A mi kis köztársaságunknak történelmi alapja a rövid életű, 1944-es Vésztői Köztársaság volt. A szerzővel az irodalmi és történelmi előzményekről, elnyomó jellegű szabadságról, snittekből építkező és főhős nélküli történetről beszélgettünk. A műből részleteket, illetve róla recenziót olvashattok a Librariuson.
Mi volt az, ami a legjobban megragadta ebben a történetben, annyira, hogy meg is írta A mi kis köztársaságunkat?
A szabadság és az autonómia. Hogy mihez vezet az egyik és mihez a másik, a magyar történelemben, magyar tájban mivé tud fejlődni, hol van az egyik fal és hol van a másik fal, ami közt a teret kitöltheti. Kettős gyökere van a történetnek, az egyik az úgynevezett Vésztői Köztársaság, amely most már valamelyest benne van a köztudatban. Vésztő Békés megye északkeleti részén fekszik, akkor nagyközség volt, most kisváros, ahol 1944 októberében elmenekültek a közigazgatás alkalmazottai, eltűnt a hatóság, a szovjetek pedig nagyon hamar, puskalövés nélkül bevonultak. A régi 19-es kommunisták, akik a község vezető személyiségeinek számítottak, úgy döntöttek, hogy a kezükbe veszik a hatalmat, és önállósítják magukat. A debreceni ideiglenes kormány csak később alakult meg, és aki jobban utánanéz, látja, hogy soha nem volt a helyzet magaslatán, például nem tudott intézkedni, adókat behajtani – ebben a hatalmi vákuumban nagyon sokáig, hetekig, hónapokig fennmaradhatott ez a helyzet. Majdnem úgy, mint Itáliában a Salo-i köztársaság.
A másik gyökér filozófiai-államelméleti munka, Johann Gottlieb Fichtének A zárt kereskedelmi állam 1801-ben, még a napóleoni háborúk előtt megjelent munkája, Fichte szerint akkor működik jól egy állam, ha a polgárait maradéktalanul ellenőrzi. Ha a határokat lezárja, és lehetetlenné teszi az érintkezést a bennszülöttek és a külföldiek között, ha megakadályozza a magánjellegű kereskedelmet, s hogy az állampolgárok nemesfémet és külföldi valutát tároljanak otthonukban, ha megakadályozza, hogy az állampolgárok spontán jelentkező gondolataikat kifejtsék, és akár levélben vagy más módon egymással közöljék – következésképpen a levelezést és egyáltalán, a társadalmi ellenőrzést ellenőrizni kell. Ez a munka 1943-ban megjelent magyarul A tökéletes állam címen, a Főnix Kiadó gondozásában. Az, hogy 1944 őszén valaki magával visz egy példányt ebből a műből akárhová, Hömpölyzugra, Vésztőre, és ott megpróbálja az elgondolásokat megvalósítani, ez történelmileg hitelesnek tekinthető. Ennek a két ötletnek a találkozása hozta létre azt a narratív struktúrát, mely kiadja A mi kis köztársaságunk szövegét.
A népmesétől elkezdve a gondolatritmuson át a szatíráig nem kevés irodalmi műfaj megjelenik a műben. Milyen írók, írások hatottak még önre a könyv kapcsán?
Vegyes műfajú a könyv, a történelemről van szó elsősorban, de nem patetikus, hanem szatirikus beszédmódban. Az egyik nagy hatás Arany János A nagyidai cigányok című munkája. Ebben Arany szintén egy lokális anekdotát dolgozott fel, mely szóbeszédben terjedt a 19. század elejéig, amikor bekerült egy kompendiumba, Budai Ézsaiás művébe, s Arany ott találkozott vele, s észrevette, hogy ebben a lokális-groteszk történetecskében valami nagyobb, általános dolog is benne van. Valami olyan, ami a magyar mentalitás-történet egészét érinti. S az, hogy a vésztői köztársaság anekdotájában valami az egész magyarságra jellemző dolgot föl lehet fedezni, az ennek a bátorítása nélkül nem jutott volna talán soha az eszembe.
A másik Gogolnak a Holt lelkek című regénye, ahol Gogol megkísérelt egy sok szereplős, nem jellemekre, hanem szituációkra koncentrált leírást adni a korabeli országról – akkor éppen Oroszországról. Úgy próbálta megjeleníteni a szatírát, hogy abban mindenféle más műfajú dolog is – fantasztikum, mese, történetfilozófia – is helyet kapjon. A műfaji vegyítés Gogol példája volt, ez az ő példája és bátorítása.
Emellett nagyon sok vésztői helyi író is volt, Sinka Istvántól elkezdve Pardi Annáig, nem szabad elfelejteni Lakatos Menyhértet sem, a Füstös képek és az Egy Körös menti köztársaságról szerzőjét. A helyi jellegű írók ízei, színei is benne vannak a könyvben, ha műfajilag nem is mutattak utat, a lokálkolorithoz nagy mértékben hozzájárultak. Van egy elfelejtett regény, Csoór István Hegy és göröngy 1970-ben megjelent regénye, amelyben szintén megjelent a vésztői köztársaság. Meg kell említeni még Gazdag Gyulát, aki a ’80-as évek elején, melyben Vésztőn összegyűjtötte az egykori szereplőket, akiket még megtalált, és ők másfél órán át vitatkoztak a Vésztői Köztársaságról és Rábai Imre szerepéről. Rábai a regényben Mátrai néven szerepel, de nem olyan nehéz azonosítani.
A férfiaknak csak vezetéknevük, a nőknek csak keresztnevük van a regényben, és szép beszélő nevekre bukkanunk lépten-nyomon. A szereplők honnan kaptak személyiséget, kik a mintájuk?
Egy kis „egészséges” szexizmus is van a névadásban, az elnyomás, ami uralkodik a Hömpölyzugi köztársaságban. Sztálin és Rákosi a saját nevén szerepel, de Farkas elvtárs már Ordas, Gerő meg Verő, de könnyű rájuk ismerni. Ami politikai rendőrség megszervezőit illeti, Tömpéből Dömper lett, Péter Gábor Dózer elvtárs, még ők is történelmi személyi személyiségek. Rábai-Mátrai már nem biztos, vagy Puprakel, a kanász. Mrázik, Állóvíz-Békés vármegye főispánja, azonosítható egy bizonyos Szobek Andrással, de erre már csak az idősebb emberek emlékeznek. Ő egyébként visszaemlékezéseket hagyott hátra, amely tökéletesen használhatatlan, mert még csak nem is hazudik, hanem maszatol.
De nem ez az érdekes, hanem hogy ha az ember elkezdi tanulmányozni az ő pályájukat, személyiségét, akkor elszörnyed, hogy milyen rossz minőségű emberek voltak, és ők voltak a demokrácia letéteményesei. Imitt-amott volt egy-egy rátermett, kimagasló személyiség, Bibó, vagy Vásáry István, aki pénzügyminiszterként értett a pénzügyekhez, és volt például egy ötlete a pengő megmentésére – amit a kommunisták azonnal megfúrtak.
Azt, hogy a Hömpölyzugi Köztársaság miért tudott fennállni, tényekkel nem tudom alátámasztani, de valószínű, hogy úgy volt, hogy szovjet kívánságra a rubelt és a pengőt 1:1 arányban váltották Debrecenben, más helyeken, peremvidéken, például Kárpátalján 1:3 arányban, vitték ki a magyar pénzt, hozták vissza a rubelt, amit ismét átváltottak, így óriási extra profit jött létre. A regény szerint a Hömpölyzugi Köztársaságban is ez történt szovjet jóváhagyással.
A cselekményt úgy lehet röviden összefoglalni, hogy ez addig ment, amíg a szovjet katonai kémelhárítás, a SZMERS el nem vitte a városparancsnokot. Ez a rettegett intézmény arra szakosodott, hogy válogatás nélkül letartóztassa a fronton harcoló tiszteket és tábornokokat – Szolzsenyicint és a SZMERS vitte el. Itt akkor szakad vége a paradicsomnak, amikor Palkovnyik ezredest – a palkovnyik szó ezredest jelent – elviszi a SZMERS. Akkor jön Hömpölyzug hanyatlása és bukása, majd a betagolódás a kommunista diktatúra vasbeton jellegű szürkeségébe. Csakhogy azt mondja a könyv, hogy az autonómia is zsarnoki, nemcsak a központosítás. A szabadság is zsarnoki, nemcsak a zsarnokság. Elnyomó jellegű szabadság.
Volt valami, ami a regény megírása kapcsán új volt?
Regényt írni csak úgy érdemes, hogy minden új, ami evidens, még az is. A Kecsege folyó és a népi állattartás jellegzetességeitől a helyi babonákig minden új volt. Hogy hogy működik egy kisebb vagy nagyobb közösség, mit tud kihasználni, mit szúr el – a legnagyobb felfedezésekig tartozik. Meg ezek a közhelyek – kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk, ez mindig új. Minden új könyv kapcsán elölről végiggondolandó.
Mi volt a legnagyobb nehézség, küzdelem, mi volt a legnagyobb öröm?
Ezek nem választhatók külön, a nagy küzdelem a nagy öröm. Én itt azzal kísérleteztem, hogy ne legyen központi szereplő, ne legyenek plasztikus jellemek. Egy más típusú regényben, például egy szerelmi történetben a személyek arcvonásai kirajzolódnak, van egyéni élettörténetük, az olvasó azonosulni tud velük. Itt azt akartam megmutatni, hogy mennyire nem számítanak az egyéni adottságok, mindenki bedarálódik. Az érdekes az, hogy hogy lehet így történetet írni, hogy nem látszanak az arcok, nincs egyénítés? Arcok nincsenek, de hangok vannak, s a különböző hangregiszterek gondosan megkomponált váltogatása pótolja a jellemvonásokat. A narrátor hol bent van, hol kint van, hol ezen, hol azon az oldalon áll, ő nem ugyanaz az ember, folyamatosan változik – de ugyanaz a hang, ugyanaz a pozícióban. Ezt hogy hogyan lehet működtetni, ez volt számomra a nagy elbeszélői kísérlet, a nagy küzdelem, a nagy öröm.
Arra is kíváncsi voltam, hogy nagyon különböző stílusértékű dolgokat szekvenciákká rendezés révén közös nevezőre lehet-e hozni. Van egy olyan hely például, ahol csak a szovjet gulág intézményeit sorolom fel, de le kellett rövidíteni. Megpróbáltam megsaccolni, hogy egy ideál-tipikus olvasó számára mennyi az, ami még nem fárasztó, de már a sivár monotónia feltűnik neki. Ennyiben a könyv felépítése a snittekből építkező filmekre emlékeztet. Aztán persze vannak dramaturgiailag felépített jelenetek, folyamatok – hogy egy heterogén anyagból hogyan lehet felépíteni egy szövegegyüttes, mely egy megkomponált teljes egész hatását kelti. Ez volt a küzdelem, ez volt az öröm is.
