Rajcsók Attila és Pintér András Ferenc (PAF): 1mű 2mester sorozat IDŐFONAT című kiállítása, 2015.02.18. – 2015.03.05., Társalgó Galéria, 1024 Budapest, Keletik Károly u. 22.
Einstein állítása, hogy a világegyetem megérthető, talán vitatható megállapítás. Miért előre és miért nem visszafelé folyik az idő?
Rajcsók Attila (1983, Budapest) szobrász, 2008-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, ahol mesterei Kő Pál, Karmó Zoltán és Gálhidy Péter voltak. Rendszeres résztvevője a nagyatádi szobrásztelepnek és a Kecskeméti Acélszobrászati Szimpóziumnak. Budapesten a Millenáris Parkban látható Csutka című, krómacélból formázott köztéri munkája. Számos műve acélszalagokból hajlított, különböző színekre fújt test, benne a szín és a forma egymáshoz való viszonya, hatása. A természet által ihletett szobrok acélból és krómacélból készültek, színüket gyöngyfúvásos technikával kapták.
PAF, Pintér András Ferenc, (1980, Várpalota) festőművész, mestere Klimó Károly. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskola (DLA) doktorandusza. PAF festészetét tudatosan felépített, mégis a véletlenszerűség érzetét keltő, spontán gesztusrendszerek határozzák meg. A művész jellemzően elsődleges színekkel operál, a kolorit harsány, sok esetben már-már agresszívnak mondható. A gesztusokból felépülő rendszerek több tucatnyi festékréteg egymásra rakódásának nyomán keletkeznek. Titokzatos belső terek jönnek létre, a rétegződő gesztusok elfedik, kitakarják, felülírják egymást, feszült harcot vívnak a képtérben, a festmény legmélyétől egészen az izgalmas felületig.
Deák Csillag
Az idő bordázata
Az Időfonat című művészeti program művészetfilozófiai gondolatfelvetésből indul, a lineáris és a körkörös idő összefüggéseit vizsgálják az alkotók. A szobrász által megnyitott dimenziók, térplasztikai dilemmák feleselnek a festő gesztusrendszerével, kolorit- és faktúra-megoldásaival. Simon és Gerfunkel a Csend hangjai szólalnak meg bennem. A dalszövegben a neo- és a neonfény az újjal, az újszerűvel és az újszülöttel vannak összefüggésben. Időfonat is a modernitás jelét hordozza, a szövegtelen múltat, a némaságot, a sötétséget. És eszembe jut a megsüketült zeneszerző (Beethoven) paradoxona, hallani nem hall, de komponál, belül hallja a hangot. Az Időfonat egyszerre belső és külső hang. Felhasított tér, nyitott dimenzió, csavarodó ellipszis. Az idő és tér, valamint szín különös harmóniáját, szimbiózisát jeleníti meg alkotás. Az elválaszthatatlanságot, a kitérőt, a peremet, az elhagyottságot, a kiterített palástot, PAF nyomatát, a síkot, amely egy kiterített tér. Metszet, formája a posztamensen látható. Látszólag nincs közük egymáshoz, de mindketten a tér egy-egy részletét, formáját alkotják. Erősítik egymást, mivel egyik a másiknak ellentéte, más-más időfázisban léteznek.
Einstein állítása, hogy a világegyetem megérthető, talán vitatható megállapítás. Miért előre és miért nem visszafelé folyik az idő? PAF háttere is lefele tart, lehajlik. Honnan kezdődik, nem tudjuk. Bár mondhatom, ahol állok, a szélén, a végén, onnan felfele nézek, onnan felfele tartok. A csúcsra. A szemlélő pozíciója számít tehát, honnan nézek valamit és valakit. A mű körbejárható, más-más térrész nyílik meg szemünk előtt és mi is más-más módon nyilunk meg a mű előtt és számára. Az árnyékok is kísérik lépteinket. A speciális relativitáselmélet óta tudjuk, hogy az egymáshoz képest mozgó megfigyelők mást-mást érzékelnek térnek és időnek. Az általános relativitáselmélet szerint pedig az anyag meggörbíti maga körül a téridőt. Rajcsók szobra is ezt szimbolizálja. A tér és az idő foglyai vagyunk. Minden ember Odüsszeusz, vándorol, otthonát keresi. Az Időfonat egyben egy otthonos világ utáni vágyat is jelképezi. …csak átutazóban vagyok és sem-/ mi más vagy hogy anyám rám szabta/ ezt a ruhát—–ez itt így szokás/ [Kelemen Hunor: Mínuszévek (Átutazás)]
Hogy átutazóban lennénk sokan, talán igen, így is mondható, kifejezhető a földi élet ideiglenessége. Az Időfonat bennünk is van, örököltük, és ezen senki és semmi sem változtathat. Egy közös mű nem ritka jelenség, egy szívdobbanás. Egy srófra jár az ész, a gondolat. Jegyét is látni a művön, a szignó, a festék. A fehér és a fekete, a sárga és piros. Vércseppek PAF gesztusai. Pecsétek, meg van szentelve, szentség, hogy egyek. Nincs szűkmarkúság, meg nem értés. Közelség van és tisztelet. Eltérő karakterek, eltérő művészi eszközökkel. A célok azonosak, közösek. Szervesülnek, azonossá válnak, bár formájuk különböző lesz. Az állócsillagok egymáshoz képest mozdulatlanok, de együtt forognak az égbolttal. Az Időfonat is forog, csak meg kell nézni a csavarodásokat. Bennük a lendület és a mozgás. Lehetetlen felállítani a világegyetem végtelen, statikus modelljét, melyben a gravitáció mindig vonzó irányú. Érdekes és jellemző a huszadik század előtti szellemi légkörre, hogy senki se tételezte fel a világegyetem összehúzódásának vagy tágulásának lehetőségét. [ Stephen Hawking: Az idő rövid története)]
És Kant óta tudjuk, az idő a világegyetem keletkezése előtt nem létezett. Az Időfonat sem. Jó érzés látni, körbejárni.
Kölüs Lajos
Hajszál sehol, csak egy szemgolyó
Ma is tudni szeretnénk, honnan jöttünk, és mi végre vagyunk a világon – írja könyvében Stephen Hawking. Két mű, az egyik háttér, a másik posztamensen áll, bordázott acél, ellipszist formál, belül üres, félig nyitott, engedi látni belsejét. A bordákon keresztül az ürességre, a ki nem töltött űrre nézhetünk. A bordák egy tőből fakadnak, sorjáznak elő, csavarodnak, akár egy kinyíló bimbót látnék. Vagy egy földgömböt, netán egy űrhajót. Benne a mozgás csendje és méltósága. Egyszerű feltevés, hogy egy UFO sérült testét látom. Inkább egy bomló, enyészetnek magát megadó mag. Gyötrött és tépett magamat/ Régi hiteiben fürösztve/ Vérből, jajból és lángból/ Szedegetem össze/ S elteszem, mint életes holtat. [ Ady Endre: Mag hó alatt, Nyugat, 1914, 20. szám]
Érzem a rothadás szagát. Belül piros jel, vércseppek, a küzdés, a vívódás jele. PAF színeit a forma belsejében is látni. Ha kifordítanánk, kísérteties hasonlóságot vennénk észre a háttér színeivel. A forma egyszerű, de egyszerűségében is többértelmű, és lezáratlan, befejezetlen. Akartan az. Minden nyitottság befejezetlenség is, nincs vége, mert az örökös kezdettel bír, a folytatás reményével. A bordázatok fonatok is, akár egy kosarat fonnánk, egy hálót, egy varsát. Hol vesszőből, hol acélszalagokból.
Bárhonnan is nézzük az acélszobrot, nyitottsága mindig megmarad. Sohasem lesz zárt térré, a folytonosságot, a változást jelképezi. Miként PAF háttere is az idő elomló falát idézi fel bennem. A vízesést, a hegyomlást, a lavinát. A háttér szín kavalkádja az örvénylő magmát, lávát mint ismeretlen világot, a mélység poklát jeleníti meg. Ahogy a láva is elfolyik, idővel termőtalajjá válik. Vulkanikus kőzet, kiváló bortermő talaj. A háttér, a maga nyugalmával, síkjával ellentétet képez a bordázott, önmaga tengelye körül képzeletben forgó testtel. Az ősrobbanás jelképe is. Fontos a bordázat megvilágítása, a piros fény (festék) a hús-vér képzetet kelti. Isten emelkedő mellkasa. A szívnélküli csend. Festék ráégetve a bordázatra. Vagy ráhegesztve?
A hagymahéjazathoz hasonló formák, a bordák rétegei az örök visszatérést, az el nem válást jelképezik, az újrakezdést. A világnak vége, de minden kezdődik elölről. PAF a káoszt teremti meg a hátterével, Rajcsók a rendet, a kiszámíthatóságot. A kettő együtt már fonat, összefonódnak. Hogy időként-e, nem tudom. Szervességük talán vitatható. A háttér látomás, izgalmas szín-játék, vérbő és ördögi egyszerre. Dinamikus és drámai, ritmusa van, a zuhanás, a kékség, majd ismét a elfolyó festék, majd eltűnik a kék, a piros, zöld foltokat, lábnyomokat, testek üres helyét látjuk.
A testen belül árnyékok kelnek életre, szellemek, és attól függően, honnan nézzük és világítjuk meg az alkotást, kívül látjuk a belső árnyékokat, kivetülnek a külső térbe. Ez a tükröződés az idő egyik formája, a látszatok világa. Rajcsók legyezőként kinyíló tere egyben dimenzióváltás is, magában hordozza az időt, az örök forgást, körforgást. Hajszál sehol. Csak egy szemgolyó.
