Kísértetház, lápvidék, ártatlan gyerekek egy bosszúszomjas démoni nő haragjának kitéve. Visszatért a fekete ruhás nő, de bár ne tette volna!
Mi is ez az egész?
A fekete ruhás nő eredetileg a misztikus és krimi műfajban alkotó Susan Hill regénye, amiből színházi darab és TV-sorozat is készült már. 2012-ben jött a filmváltozat James Watkins (Eden Lake – Gyilkos kilátások) rendezésében, ami akkor alaposan lázba is hozta horror/thriller szerelmeseit. Az alaptörténet nagyon lebutítva, hogy a Crythin Gifford nevű mesebeli angol kis faluban egy fekete ruhás démoni nő kísért, akinek legfőbb célpontjai a gyerekek: az a gyerkőc, aki megpillantja az asszonyt, nem számíthat sok jóra. Február 19-én került a magyar mozikba a rémisztgetős film folytatása, A halál angyala, amit már Tom Harper (This Is England ’86 sorozat) rendezett.
1941-ben járunk, a sztori lényegét ismét Crythin Gifford elhagyatott házikója adja, ahol ezúttal egy kisebb iskolai csoport száll meg. Egy kísértetjárta ház a ködös lápvidék közepén, benne két nővel és nyolc kisgyerekkel, a szoba plafonján egy hatalmas sötét lyuk. Ugye milyen magas labda? Szinte adja magát a történet. A fekete ruhás nő 2. még ennek ellenére sem hozza azt, amit elvárnánk ebben a műfajban. A történet csordogál, az idő ketyeg, mi pedig türelmetlenül nézzük az óránkat, mert eltelt már a film egyharmada, de nem kaptunk még semmit.
Rá kell jönnünk, hogy Tom Harper más aspektusból kívánja megközelíteni a történetet. Inkább csak nyomasztani próbál a hosszú snittekkel, a bezártság érzetével. Persze azért a biztonság kedvéért néha hozzánk vág pár jumpscare-t, nehogy valaki elaludjon a moziban. A nyomasztás elég hamar unalomba fullad, hiába az erdős, mocsaras, ködös miliő. Az első részre sem mondanánk, hogy megváltotta volna a világot, hiszen egy pofonegyszerű kísértettörténetet tálalt elénk, de ami azt a filmet megmentette (talán Daniel Radcliffe?), azt itt sehogy sem találjuk. Hiába dolgoznak a házban a gonosz erők, hiába a kísérteties gyerekjátékok és a magától himbálózó karosszék, a hideg egyetlen percig sem futkos a hátunkon. Sőt, egyre jobban dühbe jövünk, amikor egymás után puffogtatja a tipikus horror kliséket. Ha már a kliséknél járunk, íme a konzekvencia, amit A fekete ruhás nőből, meg amúgy a horrorfilmekből levonhatunk:
- Ha egy sötét szobában állunk és elalszik a gyertyánk, semmiképp se gyújtsuk meg újra, mert valószínűleg megpillantjuk a démont, ami épp 2 centiméterről bámul bele az arcunkba!
- Az erdőben soha se fussunk a gonosz démon elől, mert mindenki tudja, hogy mi lesz a vége!
- Ha egy ablakon bámulunk akár ki, akár befelé, ne sokáig mélázzunk, mert valami vagy valaki a legváratlanabb pillanatban neki fog csapódni az ablaknak!
- A tükörben se gyönyörködjünk sokáig, mert előbb-utóbb olyasmit pillantunk meg a háttérben, ami erőteljesen felborzolja kedélyeinket!
Nincs tehát új a nap alatt, A fekete ruhás nő második nekifutásra sem írta be magát a kísértetfilmek nagykönyvébe. A gyönyörű kameramunka önmagában édeskevés ahhoz, hogy 10 év múlva is emlékezzünk egy alkotásra, márpedig A fekete ruhás nő mást nem igazán mutatott fel.
