Van-e választásunk, amikor a képek, az alatta elhangzó szöveg és a hangsúly olyan égbekiáltó ellentétben áll? Itt csak nevetni érdemes, hol keserűen, hol szívből.
Szerbhorváth György monodrámának álcázott rendhagyó történelemórát, melyben a vajdasági magyarok hétköznapi életébe pillanthat be a gyanútlan néző. A darabot Csernik Árpád, a Szabadkai Népszínház rendezője vitte a Fonó színpadára, rendezte, játszotta, élte. Van valami bejelenteni valója? – kérdi a cím, egyszerre mutatva be a határ életet adó lehetőségét, a csempészést, és a kisember próbálkozását, hogy a folyton változó világba életben maradjon.
A palicsi portás nagyapa, apa, fiú élete egymást váltva, hátborzongatóan életszerűen jelenik meg; ahogy a kisember meghúzza magát a 20. század véres eseményeiben, mikor a határ és az egymásnak ellentmondó valóság el-elzúg a feje felett. És ahogy próbál ép ésszel túlélni, és embernek maradni. A legkülönbözőbb túlélési technikákat láthatjuk a monodrámában: hallgatás a beszéd helyett, beszéd a hallgatás helyett, csempészés, ital, és legfőképpen: a humor.
Azért vagyunk valahol a világon, hogy ott legyünk, ahol vagyunk.
A komikum fő forrása az ellentétekben van, nem az, ami belül látszik, hanem kizárólag a nézők számára fenntartott helyzetkomikum. Az egyszemélyes színdarab monodráma is, stand up comedy is, a korszakokat határozottan elválasztják a fekete-fehér korabeli képek, a kísérő szöveg pedig lágy hangsúllyal tökéletes ellenkezőjét mondja a látványnak.
Boszniában szórványos népirtás a felek kölcsönös egyetértésével, az UNPROFOR engedélyével Szarajevó saját magát lövi, a koncentrációs táborok lakói pedig az enyhe nyári napsütést élvezik.
A darab egyébként brechti elidegenítéssel kezdődik: a ma már felnőtt vajdasági fiatalember a kezdet kezdetén leszögezi – szép színpadi hanghordozással –, hát azt tetszettek hinni, hogy egy színdarabra jöttek, pedig hát tessék elnézni nekem, ez inkább egy történelemóra lesz. De azért ez a történelemóra bőven nyújt olyan élményt, mint bármelyik színvonalas színdarab, s a figyelmes néző a vajdasági dialektus és a magyar identitás változásait is nyomon követheti. A kalap és a kabát, a beszédmód és a média változása jelzi az idő múlását, az a bizonyos vajdasági fiatalember hol a saját nagyapja, nagybátyja vagy apja, hol korábbi önmaga lesz.
Először a nagyapa jelenik meg a második világháború alatt, a helyszín Palics. Az öreg hallgatag, hűséges, hívő ember, aki csak a rádióját hallgatja portaszolgálata unalmas óráiban.
Ő a papoknak hisz, én meg kérem szépen a rádiónak, mert hát, ami be van mondva, az az igazság.
Az egyszemélyes narrátor-tanár-színész biztos keze aztán továbbterel az időutazásban, ’56 eseményei sem nyomtalanul tűnnek el, a nagyszájú, simlis nagybácsi is túlél, egy-két flaska segítségével.
Tito halálakor, 1980-ban már az apa jelenik meg, a nyolcvanas években a nemtörődömség a túlélési stratégia, ahol a temetés közvetítésének nézése is a szórakozás kategóriájába esik, a tévé pedig a közvetítések hanghordozásával kommentálja például a pénzügyi helyzetet:
Végül megérkezett a legújabb hír, a dinár ismét erősödött. Már százhuszonhárommilliárd ötvenegy dinár negyvenkét parát adnak egy márkáért. A rendőröknek járó csúszópénz egysége továbbra is tíz márka, vendégmunkásoknak húsz.
A kilencvenes években már a mai középgeneráció fiatalkora jelenik meg a simléderes sapkás srácban, akinek nyugati hamisítvány sportdzsekijéből lóg ki a nyakkendő, és fő mellékkereseti lehetősége a csempészés. Ekkor már világosan látszik, vajdasági magyarnak lenni életérzés. Jó, hogy ezt valaki így megfogalmazta.
Az egyik újságcikk arról számol be, hogy ki jön haza nyugatról, mert ott sincs kolbászból a kerítés, a másik cikk meg azt írja meg, hogy innen mindenki csak elmegy, mert itt szalonnára sincs pénz. Elolvasom az egyiket, mondom, megyek én is. Aztán elolvasom a másikat, dehogy megyek!
Hiszen hol találok én még egy ilyen abszurd helyet, ahol az újság arról ír, hogy a faluban idén is volt fejlesztés: felújították a temetőhöz vezető utat, meg a temetőkaput.
