A kínai hamisítás filozófiája

Kocsmai gyorsvázlat Byung-Chul Hanról

Budapesti törzshelyemen kávézgattam éppen, amikor a szomszéd asztalnál két magyar üzletember mind hevesebb vitát folytatott egy olyan kérdésről, amely amúgy nem tartozna rám. De mivel közben a hangjukat whiskyvel erősítették egyre hangosabbra, kénytelen voltam minden szavukat világosan hallani. Arról volt szó, hogy korábban a vállalkozásukban használt szerszámgépeket egy jó hírű és nagy múltú angol cégtől szerezték be, de ezeket a kínaiak elkezdték arcátlanul hamisítani. Amíg a cég London közelében működött, nem okozott gondot az eredeti megkülönböztetése a bóvlitól, s ők mindig a megbízható prototípus mellett döntöttek. Csakhogy az angolok újabban kiszervezték a termelést Kínába. Mi van akkor, ismételgették egyre hangosabban, ha az eredeti és a hamis szerszámgépeket egyazon gyárcsarnokban akár ugyanazok a kínai munkások készítik, adott esetben ugyanolyan anyagból? A dilemma drámaiságát az adta, hogy az úgynevezett „eredeti” körülbelül háromszor annyiba kerül, mint a „kínai bóvli”. Ki a Jóisten tud itt helyesen dönteni? – ordították, s mivel ők még a sok whiskytől sem tudtak a kellő magasságba emelkedni, kínjukban elkezdték szidni a kínaiakat. Egyre mélyebbre csúsztak tehát, egyre lekezelőbb jelzőkkel illették „a kínaikat” úgy általában és teljes egészében, anélkül természetesen, hogy alkalmuk lehetett volna akár egyetlen egy ezrelékükkel meginni valamit. Bunkók! – hörögte a kigyúrt és kopasz tulajdonos, amint az üzletemberek kitántorogtak a kocsmájából. Már csak illendőségből is bólogattam, nehogy tovább romoljon amúgy is ingatag viszonyunk (valamiért nem csíp). De én már arra gondoltam, hogy ha a magyar üzletemberek bunkók, akkor vajon mit mondjunk Georg Wilhelm Friedrich Hegelről, a filozófusok királyáról, aki két évszázaddal ezelőtt a berlini egyetemen tartott dicsőséges történelemfilozófiai előadásain gyakorlatilag ugyanazt mondta a kínaiakról, mint itt ezek a részegek: hogy „immorálisak”, „születésüknél fogva csalók”, s „amit csak tudnak, meghamisítanak”.

A fenti idézeteket egy vékonyka német nyelvű kötet első lapjairól írtam

ki magamnak, amelynek szerzője egy Berlinben élő dél-koreai származású kortárs filozófus, Byung-Chul Han (akivel, mint utólag kiderült, akár találkozhattunk volna is, hiszen majdnem egyszerre kerültünk ugyanahhoz a német kiadóhoz). Han Szöulban kohászatot kezdett tanult, ami még nincs túl messze a szerszámgépekhez, de igen korán Németországba került, ahol más tervei lettek: filozófia mellett német irodalmat, nyugati kultúrtörténetet, s ami még fontosabb, katolikus teológiát tanult. Az egyik legnehezebb német filozófus, Martin Heidegger halálfelfogásából habilitált, írt néhány komoly bölcseleti könyvet, melyeket döntően szűk akadémiai körök lapozgattak, bevezetése a Zen-buddhizmusba már szélesebb körben aratott sikert, majd az utóbbi néhány évben vékonyabbnál vékonyabb könyvecskéket publikált, melyek egy szuszra el lehet olvasni, megemésztésük viszont heteket rabol el az ember életéből. Ezekben a miniatűr könyvecskékben, melyek máris valóságos filozófiai sztárrá emelték őt Németországban, rendszerint épp Hegelből indít, konkrétan az elismerésért folytatott harc híres hegeli leírásából, s döntően az izgatja, hogy mi van akkor, amikor az úr és a szolga funkciója egyetlen személyben egyesül. Ekkor az történik, vonja le a következtetést újra és újra, hogy a hatalom és az elnyomás többé már nem külső, amely ellen fel lehetne lázadni, hanem belső: ugyanaz az ember egyszerre ura és szolgája önmagának, s mint azt Alexandre Kojéve már a múlt század harmincas éveiben kifejtette, bár ezt Han furcsa módon soha nem említi, együttesen szolgálják azt a személytelen urat, amelynek neve: Tőke.

Ha valaki, például a kocsma tulajdonosa rákérdezne,

hogy ki ez a furcsa figura, aki egyszerre szolgája és kizsákmányolója saját magának, Han bizonyára nagyot kacagna (nyilvános szereplésein folyton nevetgél), és ha elég bátor lenne, rámutatna magára a félelmetes kinézetű kocsmárosra, tekintetével az imént eltávozott üzletembereket keresné, ugyanakkor saját magát és engem is említhetne példaként. Az bennünk a közös, hogy legalább részben mind magánvállalkozók vagyunk, abban a rendkívül lényeges értelemben, hogy noha nincs se főnökünk, se alkalmazottunk, mégis önként hajszoljuk bele magunkat a munkába. A dél-koreai filozófus alaposan megvizsgálta ezt az önkizsákmányoló alkatot: diagnosztizálta jellegzetes betegségeit, szexuális viselkedését, az átláthatóság iránti vonzalmát, de a legnagyobb sikert azzal a könyvével érte el, amelyben a fizikai és lelki kimerüléséről értekezett. Több nyilvános vitát folytatott olyan sztár-filozófusokkal, mint Antonio Negri és Slavoj Žižek. Velük szemben is ugyanazzal érvelt, amit részletesen a Müdigketsgesellschaft (2010) című művében, legutóbb pedig a Süddeutsche Zeitung hasábjain megjelent cikkében fejtett ki: a forradalom manapság azért lehetetlen, mert ahhoz mi – magánvállalkozók százmilliói -, már túlságosan is fáradtak vagyunk.

Részben kilóg Han

jellegzetes könyveinek sorából a Shanzhai című, melyről fentebb már megjegyeztem, hogy Hegel kínaiakat gyalázó soraival kezdődik, de ezúttal kikerüli az úr és a szolga dialektikáját és közvetlenül a magyar vállalkozók alapkérdését feszegeti: miért van az, hogy a kínaiak mindent lemásolnak, s ezért még csak nem is röstellik magukat? A nagyon alapos és komoly filozófiai-teológia eszmefuttatás lényege, hogy az eredeti és a másolat éles megkülönböztetése csak olyan kultúrában értelmes, amely mögött ott van a semmiből történő eredeti isteni teremtés gondolata, vagy pedig azok a platóni ideák, melyeknek minden érzékileg tapasztalható jelenség csak halvány másolata. Ilyen hagyományban van értelme nemcsak tisztelni az eredetit, hanem megpróbálni folyton visszatérni hozzá, s ha ez valamilyen okból nem sikerülne, abból is intellektuális ipart lehet teremteni (gondoljunk a dekonstrukcióra, amelyre a könyvecske alcíme utal). Mivel a kínai, egyáltalán a távol-keleti hagyományból minden ilyesmi hiányzik, bármi, ami van, egy kicsit úgy viselkedik, mint a neodarwinisták világképében maga az élet, illetve annak hordozója, a DNS: nem magántulajdon, hanem sokkal inkább ajándék, amit olyannak kell elfogadni, amilyen, s még felénk is igen furcsán hangzana, ha valaki azért bírálná, mert az egy másik DNS szolgai másolata csupán. A kínaiak hagyományosan igen hasonlóan viszonyulnak a festészethez, az építészethez, az irodalomhoz, ugyanakkor újabban a nyugati technikai fejlesztésekhez is. Ami az utóbbit illeti, Han egy olyan példát említ, amely Hegelt és a magyar üzletembereket egyaránt érdekelhetné. A kínaiak, régi jó szokásukhoz híven, sorban koppintották le a Nokia és a Samsung mobiltelefonjait, majd Nokir és Samsing néven dobták őket piacra. Másolás közben azonban, miként az életben, időnként hiba történt, úgyhogy egyszer csak „új mutáció”, egy váratlan funkcióval rendelkező telefon fajzat keletkezett. Ez a lény továbbra is rendelkezett a prototípus összes tulajdonságával, de azon túl még valamire képes lett: segítségével meg lehet különböztetni az eredeti pénzt a hamistól. A szerző sajnos nem tér ki annak taglalására, hogy abban a kultúrában, amelyben hosszas okfejtése szerint értelmetlen megkülönböztetni az eredetit a hamistól, miért épp a pénz a kivétel!?

Byung-Chul Han könyve hasonlóan remek példák sokaságán keresztül pompásan szemlélteti, hogy a mi innovatív kultúránkon kívül léteznek jóval türelmesebb civilizációk is. Olyanok, amelyek például az avantgárd művészet újítási versenye felől nézve bűnösen monotonnak tűnhetnek, de ezért még nem feltétlenül kell elátkozni őket. Mert mindazok, akik emiatt átkozódnak, nem ártana, ha tudnák: ők maguk sokkal konzervatívabb DNS-szerkezetek, mint a shanzhai, azaz a kínai hamisítás-kultúra bármely produktuma.

A napokban Halmai Miklóssal, a szegedi Biológiai Kutatóközpont Genetikai Intézetének segédmunkatársával (nem mellesleg, hamarosan megszülető unokám édesapjával) beszélgettünk erről a kérdésről, aki megerősítette sejtésemet. Elmondta, hogy a DNS-replikáció során csak körülbelül minden százezredik esetben csúszik be számottevő változással járó hiba, s keletkezik ezáltal valami „újdonság”. Ugyanakkor megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint ezt az irgalmatlanul monoton ismétlődést a keleti kollégái – nem meglepő módon -, jóval türelmesebben kezelik, mint a nyugatiak.