Marx híres mondása, hogy a gondolatot fejéről a talpára kell állítani, most másként fogalmazódik meg. Fejre kell állítani, álljon meg a fején, és ne a talpán. Ez egy olyan világ, ahol sokkal inkább félelmeinkkel kell megbirkóznunk.
Roskó Gábor – Az átkozott Remény/ The Damned Hope című kiállítása, 2015.01.15 – 2015.02.26., acb Galéria, 1068 Budapest, Király utca 76.
Deák Csillag
Egy bennszülött őslakos
Roskó Gábor otthonos az acb Galériában, 2010-ben Az Üveghegyen innen, 2013-ban Belga Kongó címmel mutatkozott be. Nem kellett bemutatkoznia, mindenki ismeri és ismerte, hogy ki ő. Inkább beköszön, itt vagyok. Én, Roskó Gábor. Bennszülöttként láttam meg napvilágot, habár őslakos vagyok. Az átkozott Remény, hogy mindig az voltam, és nem is lehettem más, csak egy ős a sok közül, senkit nem lep meg. A remény érzése és tudata rendre ott mocorog bennem, olykor kívül is látható. A testemen, a testem mozgásán. Panaszosként is három lábon állok (vagy három fülem van, nem is tudom), talpam mégis fölfele néz, mintha az égen járnék. Tévedés azt hinni, hogy ez csapda és bűvészmutatvány lenne. Kerülöm a csapdákat, kerülöm a tévedéseket. A tévedés emberi dolog, nem élnék vissza vele. De nem is hagynám ki, hozzám nőttek a tévedéseim, egyek vagyunk, talán ezért a három láb (vagy a három fül), hogy el ne felejtsem, hová is jutottam. Halljam, ahogy a föld dübörög. Én, Roskó Gábor, itt vagyok.
Kalitkába zártak, szoborként (A Panaszos, 2014) üvegfalon keresztül vagyok látható. Ha kéri a kedves néző, kinyitják a kalitka ajtaját, közvetlenül is megszemlélhet. Nem Siva istennő szobrát látja majd, hanem valami mást. Lábam talpmentén összeillesztettem, így egyik lábam sem érinti a földet. Sajátosan lebegek, mert a füleim tartanak, három fülem van.
Ha tüzetesebben néz valaki, egy idő után rájön, a milói Vénusz sem vagyok, habár miért ne lehetnék az. Egy őslakos minden lehet. Sok néző számára leesik, nem csak bálványimádó vagyok, hanem maga a bálvány, az Aranyborjú. Egy fétis, ami gondolattá lett, ami magára vonja sokak figyelmét. Nem vagyok ma született bálvány. Akkor sem, ha mindenki az rajtam kívül, vagy az akar lenni. Vagy Kék angyal. Vagy Kék bálvány. Én inkább fekete bálvány szeretnék lenni, talán az is vagyok, és az is maradok. Egy érintőcsapos vízakna, amely robban, mihelyst megérint valami vagy valaki. Észrevétlenül úszom a víz felszínén, beleolvadok a hullámokba.
Előre megmondtam, 2015 valami nincs rendjén, hogy fejünkbe nyomják, hol üljünk és miként. Egy sparheltben. Mit tud egy sparhelt, egy takarékkályha? Spórolunk, ha kell. Az élettel akár. A nagy szívás, 2015 abban rejlik, hogy még táncolok, rúgom az égi port, csontváz angyalok tátják a szájukat, egy kalapos rókafej néz ki a két lábam közül. Fordított világ, ezen a képen nem fülem van, kihegyeztem őket, olyannyira akarom hallani, hogy jöttek értem. Még élek, de szívatnak, hogy nem sokáig. A Halál angyala és a Halál ördöge jött értem. Én meg rá se rántok, senkitől sem félek. Csak felrúgom a talpam. Mind a kettőt.
Kotyog A babiloni fogság, 2015, csak még nem tudom, hogy szimpla lesz belőlem vagy dupla kávé, természetesen cukor nélkül. Én úgy szeretem, mert érzem a feketeséget, az erőt. A lelkem hófehér, erről nem tehetek, születési rendellenesség, az ártatlanságom is az. Elsajátítottam mások szokását, ezzel beolvadtam az általam pogányoknak tartott emberek közé. Magas rang és nagy gazdagság lehetősége tárult fel előttem. Nem hallgattam a prófétákra. Most fövök a saját levemben. Hogy nem szakad le az ég, 2015 mondják nekem néhányan. Mire vittem, mire jutottam? Hát nem egy vakond vagyok, kérdezek vissza? Nem fölfele tartok? Friss hányást látni a felszínen, még akkor is, ha a világ túl normális, ezért hánynom kell tőle, felfordul a gyomrom is, örökké nem maradhatok a föld mélyén. De a mennyben sem.
Jeruzsálem eleste, 2015 csupa tűz, kék foltokkal tarkítva. Jött valaki, És felgyújtotta az Úr házát és a király házát, és Jeruzsálem összes házait és mind a nagy palotákat felégette tűzzel. Öröm és fájdalom egybe vegyült, és ma is egyek. Csak a korona maradt. Csak a korona számít.
A szobor tagolt teste a képekről is visszaköszön, kicsit más formában, de lényegi azonosság mellett. Roskó Gábor képeinek tematikája egy, de sokszólamú. A képek szakralitása egyszerre nyílt és egyszerre rejtett. Találó és egyedi címek. Ebben a világban semmi nincs a helyén. A múlt nem múlt, a jelen nem jelen, a jövő nem jövő. A képi megformálás és színhasználat nem véletlen. Ami véletlennek látszik, az nagyon is tudatos cselekvésként van jelen. Roskó Gábor nem fél, az ősi emberi testábrázoláshoz (Willendorfi vénusz) nyúl vissza, a termékeny nő figurájához. Ezek a szobrok bálványok voltak, bennük a nők tiszteletét és a vadászat titokzatos oltalmazóját látták és láthatjuk. Groteszk látványokat látunk a képeken, testet öltött fájdalmat és nevetést. Álljunk három lábra, az stabil.
Kölüs Lajos
A hiányzó láncszem
Roskó Gábor legújabb festményeit és egy kerámia-installációját nézem az acb Galériában. Ismét Roskó állatkertjében érzem magam. Egy vérből valók vagyunk, te meg én, mondta Tabaki az őzgidának, miközben elroppantotta a gerincét, és ha már így esett, megkóstolta a vérét is, hogy vajh, igaz-e az állítás, mert ez a sok állat itt állandóan összevissza beszél. Minek is képzeljem magam? Legfőképp kinek? Miben reménykedem, hogy nem jutok Tabaki, az őzgida sorsára?
A kiállítás címe: Az átkozott Remény/ The Damned Hope. Mítosz és valóság találkozik egymással, antropológia kezdete és a vizuális élmény fonódik egybe a képeken. A festésmód könnyed és laza, erős és visszatérő motívumokból áll. Roskó élményvilága rétegezett, időben távoli, de mégis a közelmúlthoz visz közelebb. Istenes világ, amelyben nincsen isten, csak volt. Isten hiány van, és egy titokzatos bálvány uralkodik. Pogány idők járnak. A szobor, és a képek a Húsvét-szigeti szobrokat is felidézik bennem, amelyeknél a lábakat csak az alakot térdelő helyzetben ábrázoló szobron faragták ki. Roskó nem térdeltet senkit, sem törzsfőnököt, sem állatot. Az ég fele térdel, miközben mindvégig a föld tartja meg alakját, fejét: A Panaszos, 2014. A babiloni fogság, 2015 csak átmeneti, bár véres állapot. Ott a halál, a kivégzés, az égetés, a kínzás (Előre megmondtam, 2015). Jelek csupán, a történetet nekünk kell elmondani, kimondani, megfogalmazni. Nem jön a nyelvünkre egyből, ellenáll a tudatunk, a múltunk. A nagy szívás, 2015 erről szól. A hitről, hogy hinni muszáj, még akkor is, ha erre érdemtelenné váltunk, mert elárultuk eszményeinket.
Hogy nem szakad le az ég? 2015 kérdezi Roskó önmagától és tőlünk, nézőktől. Mert leszakad, történelmünk leszakadt egekről szól. Egy idealizált világban kell kijózanodnunk, a bálványimádás kultikus öröme ködösít, csak időre feledteti velünk azt, hogy életünk hiányos, szomorú és igénytelen. Jeruzsálem eleste, 2015 naponta megtörténik. Meseként is fölfoghatom a képeket. Grimm meseként. Roskó most az álmok álmodója. A torzó figurák az elmondhatatlant jelenítik meg. Az elbeszélhetetlen történetet és világot, ami lelkünkben él. Figurái szándékosan torzak, sémákat felidézők, és mégis harmóniát sugallók. Ösztövér voltuk láthatóvá teszi az ember tudatalattiját. A képek és a kerámia szobor jelentés együttese a semmit tereli, forgatja keresztül kasba, fogást keres az űrön, amit az ember érez a mai világban. Roskó nyilvánvalóan utal a holokausztra, de már annak tudatában, hogy van holokauszt ipar is.
Roskó ábrázolási módja teszi sejtelmessé, talányossá képeit, figuráit, mert ezek a képek, figurák közösségiek, ez adja mitikus erejüket, támasztja alá létezésüket. Roskó tehát a közösség nevében szól és fest, ha nem is ideologikusan teszi ezt, mert művészi szabadsága nem engedi meg, hogy csak illusztratív legyen. Játékossága, humorossága révén érzelemmel telíti képeit, szobrát. Szeretet hatja át őket, mert, ahogy az igazi anya is testi-lelki sérült gyermekét megkülönböztetett szeretettel veszi körbe, Roskó olyan aurát teremt, amely megőrzi a figura egyediségét, szabadságát, általános érvényét.
A művész nem a jóga rejtelmeiben merül el. Hogy lemerül, az kétségtelen, hogy alászáll, fejbe tódul a vér, ezzel a sötétség birodalmába jut, az sem vitatható. A gravitáció fordítottan hat és a szív megpihenhet végre. De hol van itt szív a képeken? Kerek gömböket látunk, egymáshoz szorulnak, belőlük csápok, karok merednek ki, csatlakozók, emberi kezet, végtagot szimbolizálnak, kapcsolatot keresnek.
Roskó egyszerűsít, az emberi test metaforáját keresi és kutatja. Marx híres mondása, hogy a gondolatot fejéről a talpára kell állítani, most másként fogalmazódik meg. Fejre kell állítani, álljon meg a fején, és ne a talpán. Ez egy olyan világ, ahol sokkal inkább félelmeinkkel kell megbirkóznunk. Orwell Állatfarmja beszédes olvasmány. Roskó is arról beszél, miként is fogjunk össze, mi emberek, szürreálisak és a realitás talaján állók, hazugságainkkal és elfelejtett igazságainkkal élők. Keressük a hiányzó láncszemet.
