A svájci kutatók azt remélik, sikerül felfedezni „egy másik világot”, a szuperszimmetrikus anyagét.
A svájci Nagy Hadronütköztetőben (LHC) dolgozó kutatók azt remélik, hogy a márciusban dupla teljesítménnyel újrainduló részecskegyorsítóban bizonyítani tudják egy további, „az isteni részecskénél is izgalmasabb” elemi részecske létezését.
Minderről Beate Heinemann részecskefizikus, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) professzora, az LHC Atlas-projektjének résztvevője beszélt a hét végén a kaliforniai San Joséban, a világ legnagyobb tudományos társasága, az Amerikai Tudományfejlesztő Társaság (AAAS) konferenciáján.
Ha szerencsénk van, ez még idén sikerülhet
– tette hozzá.
A tudós szerint kutatótársai abban reménykednek, hogy sikerül felfedezni „egy másik világot”, a szuperszimmetrikus anyagét, amely számukra még izgalmasabb felfedezés lenne, mint az isteni részecskeként emlegetett Higgs-bozon 2012-es bizonyítása.
A szuperszimmetria elmélete
szerint minden ismert részecskének létezik egy úgynevezett szuperpartnere, egy vélhetően kis tömegű, mert még fel nem fedezett társa, „testvére”. A kutatók keresik a bizonyítékot ennek a szuperrészecskének, a neutralínónak a létezésére, amelyet ez az elmélet feltételez. A fizikusok szerint elképzelhető, hogy ez a rendkívül stabil részecske alkotja a rejtélyes sötét anyagot.
A világ legnagyobb részecskegyorsítója, amely az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) égisze alatt működik Genfben, két évig tartó átépítés és korszerűsítés után megkettőzött kapacitással indul újra márciusban, hogy minden korábbinál nagyobb energiával produkáljon ütközéseket, ami nagyban megnöveli az esélyt, hogy sikerül megtalálni a Higgs-részecske „testvérkéit”. A 100 méter mélyen a föld alatt elterülő 27 kilométer hosszú köralagútban a jövőben majdnem a fény sebességével ütköztetnek egymásnak protonokat a CERN tudósai.
Ebben a részecskegyorsítóban bizonyították kísérletekkel 2012-ben a Peter Higgs angol fizikus által 1960-ban megjósolt Higgs-bozonnak, az „isteni részecskének” a létét.
Észrevétel a „Szuperszimmetrikus anyag kutatásához” című cikkhez.
Én nagy tisztelettel vagyok minden tudós és legfőképpen minden fizikus iránt. Ezen az sem változtat hogy a jelenkori hivatalos fizika tudomány szemléletével nem értek egyet. Amikor a szuperszimmetrikus anyag ürügyén a véleményemet az alábbiakban megfogalmazom, akkor tehát nem a kutatókat és nem a tudományukat kérdőjelezem meg, hanem az ő általuk képviselt hivatalos álláspontot.
Nincs a szuperszimmetriával semmi bajom, mert teljesen mindegy hogy én mondom azt hogy „folyamat és anti-folyamat egyensúly”, vagy valaki más mondja azt hogy „szuperszimmetrikus részecske-testvér”. A bajom a jelenkori fizika tudomány hivatalos részecske alapú szemléletével van.
A hivatalos fizika szerint ott van az anyag, (a matter), ott vannak az erőterek, az erős, a gyenge, az elektromágneses és a gravitációs és ott vannak a hozzájuk kapcsolódó erőhordozó glüonok, bozonok, gravitronok és fotonok. Hogy a kép még színesebb legyen, maguk a részecskék élettartammal rendelkeznek, a kvarkok, a leptonok és a bozonok egyaránt. A cikkben is említett Higgs-bozon élettartama például tíz a mínusz huszonkettediken másodperc nagyságrend. A tömegüket pedig elektronvoltban mérjük. Vagyis az a hivatalos szemlélet ami részecske alapú, az élettartamokat definiál a részecskékre, miközben csodálkozva néz rám, aki azt meri mondani vagy kérdezni, miért nem gondolkodunk egységesen folyamatokban, hiszen tulajdonképpen minden amiben élünk vagy folyamat vagy impulzus.
Max Planck mondta egy Firenzei előadásán 1944-ben, 86 évesen: „Mint olyan, aki az egész életét legcélirányosabban szentelte az anyag vizsgálatának, a következőket tudom, mint kutatásom eredményét kijelenteni önöknek az atomokról: Az anyag mint olyan nem létezik. Minden anyag csak mint erőhatás érték létezik és abban gyökeredzik, ez eredményezi az atomi részecskék rezgését és tartja össze ezt a legkisebb atomi naprendszert. E mögött az erő mögött egy tudatos és intelligens elme létezését kell feltételeznünk. Ez az elme minden anyag matrixja”.
Én ezt pár évvel ezelőtt nagy örömmel fedeztem fel a Wikipedia-ban, amelyben a hivatkozás a „Das Wesen der Materie (Archiv zur Geschichte der Max-Planck-Gesellschaft, Abt. Va, Rep. 11 Planck, Nr. 1797)” volt. Azért töltött el örömmel, mert támaszkodhattam rá.
A mondás második része természetesen mindenkinek saját lelkiismeretére van bízva, de maga az állítás az döbbenetes. Hogy valójában mit is gondolt és hogy követte-e a fejlődés ezt a gondolatot vagy sem, arról megoszlanak a vélemények. Mindenesetre a jelenlegi hivatalos szabványos modellt a szuperszimmetria már nem fogja bonyolultabbá tenni.
Van azonban ebben a hivatalos modellben egy alapvetően megválaszolatlan kérdés is: Miben valósul mindez meg? Magyarán, milyen közegben repülnek a fotonok? Milyen közegben hatnak a bozonok, glüonok és a többiek? És maga a Higgs-bozon is? Mert a semmiben, mint olyanban nem hathatnak!
Egy másik hírlapban a napokban olvastam a beüzemelés előtt álló sztellarátorokról, a fúzió ipari méretű eszközeiről. Ez azért kapcsolódik ide, mert ez kiválóan mutatja azt az utat amit a hivatalos elméleti fizika a Planck és az Einstein utáni időszakban magának kialakított.
Az atomerőműben eltöltött 25 évem soha nem fog atomerőmű ellenessé tenni, de számomra az atomerőmű a „szükséges rossz”. Mert energiára szükség van, de az energia termelés alapja – fájdalom – egy kivételesen gazdag elemi folyamat, az Urán szétrombolása, annak az összes következményével.
A fúzióról meg azt gondoljuk hogy az jobb lesz, mert ott nincs káros következmény. Csak azt nem kalkuláljuk be, hogy a maghasadás „egyszerű” volt, mert az egybeesett a természetes elemi evolúció plazma-hidrogén folyamatának irányával: A maghasadás következményeként kisebb atomsúlyú elemi folyamatok keletkeztek, igaz sérülten.
De a fúzió ezzel az elemi evolúcióval ellentétes irányú: Elektron folyamat konfliktust óriási energia befektetéssel ugyan elő lehet állítani, de attól nem fog magasabb rendszámú elemi folyamat kialakulni. A Tokamak kudarca nem technológiai, hanem alapelvi.
A cikk kapcsán ezért ismét azt kérdezem költőien, miért nem kap esélyt egy folyamat alapú szemlélet? Hátha Planck is erre utalt? Egy ilyenbe ugyanis kiválóan és egységesen besimulnának a különböző intenzitású külön-külön meghatározott „részecskék”, amelyek igazából nem is részecskék hanem valójában impulzusok és folyamatok.
És a folyamat bázis választ ad arra is mi a jövőnk iránya az energia termelésben.
Visszatérve a szuperszimmetriához és CERN-hez: a folyamat gyorsítás és a gyorsítók szerves részei a modern kori relativitásnak és a kvantum fizikának. Ez kétségtelen és minden elismerés azoknak akik erre pénzt és tudást áldoznak. Csak az a kérdés mire használjuk őket? Illetve, most már kijelentő módban: másra is használhatnánk őket!