Timbuktu, francia-mauritániai film, 97 perc, 2014. R.: Abderrahmane Sissako.
Bemutató: 2014. február 12.
A legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjra idén nevezett először Mauritánia és első nekifutásra sikerült a díjért versengő öt film közé bejutnia (versenyben van még a lengyel Ida című film, amit nagyon szerettünk, illetve a valóban fergeteges Eszeveszett mesék is, egyenesen Argentínából), de a Timbuktu jó eséllyel indul a César-díjért is.
Abderrahmane Sissako filmje a Maliban terjedő iszlám fundamentalizmusra hívja fel a figyelmet, érdeklődők figyelmébe ajánljuk, hogy a Timbuktu pénteki vetítése után (február 13.) szerveznek egy beszélgetést is, ahol Hesna beszél az iszlám radikalizmusról. A Timbuktut egy megtörtént esemény ihlette: néhány évvel ezelőtt egy házasságon kívül élő párt megköveztek: ezt jó tudni, ugyanis ez a filmben mintegy mellékesen látható is, ám az nem derül ki egyértelműen, hogy miért történik a kivégzés.
Adjon egy pisztrángot, de kesztyűben
Az hamar kiderül, hogy a maroknyi dzsihádista és Timbuktu lakossága között nem teljes az összhang. A muszlimok megafonba mondják be a közösségnek új szabályokat, majd végigmenőznek a városon, hogy a szabályokat be is tartassák. Így a halat áruló asszonyt arra kényszerítik, hogy portékáját kesztyűben adja el; ha zenét hallanak, már mennek is letartóztatni a zenélő civileket; a srácok pedig kénytelenek labda nélkül focizni – utóbbi a film egyik legmegkapóbb jelenete.
Az is hamar kiderül, hogy a dzsihád tagjai következetlenek és képmutatók: egyikőjük stikában cigizik, többségük focirajongó, még csak az hiányozna, hogy Judas Priestet hallgassanak titokban. Az világos, hogy a két közösség szabályai nem egyeznek, de ez elég sok kérdést vet fel bennem, amikre a film nem ad választ.
Bűn és bűnhődés Timbuktuban
Nem tudjuk meg például azt, hogy a dzsihádisták hogyan reagálnak a belső szabálytörésekre; azt sem tudjuk meg, hogy állnak-e valakik az iszlám rendőrséggel szemben és sok bemutatott sors is megfejtetlenül marad. A film sok szálon fut, de a leghangsúlyosabb egy sivatagban élő háromtagú családnak a története, akik valamilyen okból egy rögtönzött sátorba kényszerülnek. A teheneiket egy félárva fiú őrzi, míg ők általában a sátorban heverésznek.
Ez addig tart, amíg a környékbeli halász le nem öli egyik tehenüket, mert az tönkretette halászhálóját. Ezután a fiú a többi tehenet hátrahagyva (!) hazaszalad, majd a csorda tulajdonosa megy és véletlenül (!) lelövi a halászt. A hangsúlyosan családcentrikus apa haza sem ér, mire az iszlám rendőrség elfogja őt és rövid úton halálra ítélik. Én azt nem értem, hogy amennyiben a Timbuktu a radikális iszlám túlkapásaira próbálja meg felhívni a figyelmet, miért egy olyan aktust állít a középpontba, amelyet a világ minden országában szankcióval sújtanak – még akkor is, ha a legtöbb helyen nem feltétlenül halálbüntetéssel.
Ennyit a problémákról
A film ugyanakkor próbálja érzékeltetni, hogy az iszlám nem olyan egységes massza, mint ahogyan azt például a honi kommentelők hajlamosak hinni. A Timbuktuban látszódik, hogy a szélsőséges iszlám egyáltalán nem általános, csak éppen a leghangosabb és legerősebb szárnya a muszlimoknak. Mert természetesen annak az akarata fog érvényesülni, akinél fegyver van: és a Timbuktuban a fegyver a dzsihádistáknál van, bár a filmben emberre alig lőnek. Pedig nagyon tehetségesek a puskázásban, ez már a film elején kiderül abból, hogy milyen ügyesen lövöldöznek fabábukra.
A Timbuktu úgy indul, mint egy mozgó képeslap-gyűjtemény, amit akkor is képesek volnánk órákig nézni, ha semmi nem történne a vásznon. Ez a film kétségtelenül egy maradandó vizuális élményt nyújt, így az ilyen élvezetekre vevőknek a lehető legnyugodtabb szívvel ajánlom a Timbuktut.
