Budapesti hajlékunk közvetlen közelében, a belváros egy igen forgalmas részén találtam egy ájult embert. Csakhamar összeállt egy kis civil csapat, valaki rögtön hívta a mentőket, néhányan elszaladtak valahova erősítést kérni, mi többiek pedig kicsit megigazítottuk az ájult embert, mert nagyon hülyén feküdt: a lábai kilógtak az úttestre, a karja a gyomrát nyomta, arca a járdához lapult, a szája habzott. Mire odaért a szemközti házból egy rendkívül kövér nyugdíjas orvos (azért jött ilyen későn, mondta, mert „a kádból ugrott ki”, aminek a második része csak túlzás lehet), már észnél volt az ájult ember.
Ennek ellenére egy ideig még ottmaradtam.
Megvártam, hogy az orvos kitapintsa a pulzusát, megmérje a vérnyomását, megtekintse kissé sárgásra színeződött nyelvét és szakszerűen letörölje arcáról a rárakódott szennyeződést. Kifaggatta italozási szokásairól, noha az ember szemlátomást színjózan volt, megkérdezte, mennyit tartózkodik huzatban (bevallotta, hogy sokat, hiszen hajléktalan), érdeklődött a hozzátartozóiról (olyan nincs neki, mondta, már a kérdésen is elcsodálkozva). Az orvos végül hosszasan vizsgálta alkalmi páciense szemét. Olyan közel hajolt hozzá, amennyire csak a pocakja engedte, mereven belenézett, mintha a szemmel verés ősi módszeréhez folyamodna, majd ujjaival absztrakt alakzatokat rajzolt a levegőbe, hogy megfigyelje, miként reagál azokra a pupilla. Miután a pupilla jelesre vizsgázott ebből az artisztikus tantárgyból, a doktor feltápászkodott, hátra simította nedves haját és rögtönzött előadás keretében kifejtette: nagy baj nincsen, pillanatnyi rosszullét történt csupán, ami bárkivel előfordulhat. A szokványos orvosi tanács az szokott lenni, mondta, hogy a páciens lehetőleg minél többet tartózkodjon friss levegőn, de engedelmünkkel ettől most eltekintene.
Az imént még ájult ember közben szép lassan feltápászkodott, cigarettára gyújtott, indult volna el a saját lábán, de az orvos figyelmeztette, hogy illene megvárni a mentősöket. De azok nem jöttek, nem jöttek és nem jöttek. Olyannyira nem, hogy valaki halkan fel is vetette, vannak-e ők egyáltalán. Érzékelve, hogy miránk itt semmi szükség, hiszen az orvos és újdonsült páciense immár együtt röhögtek a mentősök nemlétezésén, szép lassan szétszéledt alkalmi mentőcsapatunk.
Hazafelé menet próbáltam memorizálni, mi mindent tett és mondott az orvos, mert erre a tudásra még nagy szükségünk lehet.
A szerző előző cikke:
