Déri Ákos
A félreértés öröme
drMáriás – Kék Duna keringő, A38 kiállítótér, 2015. január 27 – február 15
drMáriás január 27-én megnyílt Kék Duna keringő című kiállításának képei annak ellenére, hogy egészen egyértelmű kérdéseket tesznek fel és válaszolnak meg, megtévesztőek is lehetnek. A megtévesztés oka pedig nem más, mint a nevetés. A nevetés teljesen indokolt és nyilvánvaló, drMáriás képeinek ez erőssége, azonban eleinte akár gyengeségnek is tűnhet. Gyengeségnek, amennyiben a nevetés nem marad más, mint első és utolsó reakció, amely elfedi a kép további, egészen figyelemreméltó rétegeit, annak ellenére, hogy a gyengeség látszata egy jól megfontolt döntés eredménye.
A képek tökéletesen kiszolgáltatottá teszik az eltúlzott erővel, a kanonizált művészet terrénumába berántott különböző közéleti és történelmi személyeket. Ez a rendkívüli erő megtöri a képek szereplőinek eredetileg nyomasztó arcát, gúnyt űz belőlük, miközben megőrzi mindazt, ami mindannyiukban (és mindannyiunkban) végtelenül elkeserítő. A művészet sikeresen kerekedik a napi politika fölé, annak ízléstelenségét ízléstelenséggel téve nevetség tárgyává. Mindezek mellett, szükségképpen a művészet sem marad sértetlen, sőt súlyos veszteségek érik, amint a mindennapokkal kapcsolatba kerül.
Ezen szempontok alapján is telitalálat a kiállítás címe. Strauss Kék Duna keringőjénél kevés borzalmasabb, visszataszítóbb és giccsesebb komolyzenei mű létezik, ami azonban nem csak emiatt válik drMáriás számára lényegessé. Az egész kiállítást áthatja az a – drMáriás szavaival élve – naiv vágyott csodavilág, amiben látni szeretnénk magunkat. Irigykedve szemléljük (osztrák) szomszédaink gondtalan, pompás, fényekkel teli, soha véget nem érő keringőit, miközben szomorúan nyugtázzuk saját életünk nyomasztó méretű vereségét. Tagadhatatlanul létezik egy ilyen fajta, naiv irigység, amely archetipikusan elképzel egy áhított, eredetét tekintve elhibázott életformát, amely életformát, az ember később a látszat szintjén akár meg is valósít. Mindezekre drMáriás még jobban rájátszik a múlt festészeti világainak idealizálásával, így téve a képek értelmezhetőségi közegét, a festményen belül a festménytől függetlenné. A Kék Duna keringő nem szolgál másra, – azon túl, hogy a kiállításnak valóban a Duna vize ad helyet – minthogy a kontrasztot növelje a naiv vágyott csodavilág és a valóság között, valamint, hogy a képek alakjai akár egy keringő résztvevői, mozgásukkal a nézők közé/köré kerüljenek, kiterjesztve a képek terét a kiállítótér valóságára. Az ábrázolt alakok további eszközszerepet is betöltenek, amennyiben személyükkel, lényegükkel segítik a giccs túlzásait. Úgy tűnik azonban, a giccs már nem elegendő mint ábrázolásbeli túlzó gesztus, az ábrázoltnak is tovább kell feszítenie az oppozíciót áhított világ és valóság között. Ez a látszólagos túlfeszítettség készteti a nézőt a nevetésre, amely nevetés legbelül kínos, hiszen a képek minden túlzásával együtt végtelenül realisták és tragikusak. Túlfeszítettsége pedig épp emiatt a realizmusa miatt látszólagos csupán.
A kiállítás képei koncepciózusan a modern művészet kanonikus alkotóinak műtermében készültek – drMáriás tolmácsolásában – , amely gesztus több szinten is értelmezhető. Egyrészt kérdésként: hogyan is tud kapcsolódni az a mindennapi vulgaritás, amelyben élünk, ahhoz a széphez, amely után vágyakozunk? A képeken megidézett festők szorosan összekapcsolódnak a közéleti, történelmi figurákkal, nem csupán esztétikailag, hanem morálisan is. Legjobb példa erre talán, Az egy hajléktalan Mondiran műtermében című kép, amelyben kíméletlen erővel jelenik meg a vulgaritás és vágyott esztétika közötti, morális értelemben vett feszültség. A félszemű hajléktalan arcában munkáló rettentő hiánylét és csapzott közönségesség belemászik Mondrian szín- és térbeli szimmetriájába, minden egyensúlyt feldúlva terel vissza a valóságba. A megfestett alakok, egyértelműen belátható, nem kizárólag nevetség, vagy épp feszültség tárgyát képezik. Az alakok környezete magukra az alakokra is visszautal, vagy épp alak és kép-tér összejátszik egymással a közös cél érdekében. Ilyenek lehetnek például a Horthy Magritte műtermében, vagy éppen a Rogán Antal Scoutine műtermében című képek. Egy korábbi, Horthyt ábrázoló képén drMáriás (Horthy Miklós Mark Rothko műtermében) a történelmi személyiség ellentmondásosságát állította erőteljes oppozícióba Rothko, ha nem is hiánytalan egységet, de valamifajta szabályosságot sugárzó képeivel. A Horthy Magritte műtermében esetében alak és kép-tér sokkal érzékibb módon simul egymásba, Horthy arca akár egy halotti maszk jelenik meg. Az öntagadás így kifejező, a kép stabilabb egészként állítja magát.
A Kék Duna keringő képei, a fentebb említett példákból is jól láthatóan, rendkívül távol állnak a mimézistől. A festő teljesen új kontextusba helyezi az imént szóba kerülő művészeket, mintegy díszletként teremti újra műveiket, mindezt teszi a díszlet legautentikusabb értelmében, az előadás szerves részeként, fontos kellékeként. Ahogyan az egyes alakok, személyüket teljesen feladva állnak Schiele, Kokoschka, Pollock, Botero stb. műtermében, egyben fel is értékelik az adott művészt: sikerül a vulgaritást az oppozíció által, és a giccs segítségével kidesztillálni. A giccs nyelvként van jelen ebben a kísérletben, amely a legerőszakosabb megnyilvánulást teszi lehetővé úgy, hogy egyúttal a félreértést tovább fokozza. Fokozódik a félreértés, hiszen a giccs egyúttal elmossa, elfedi mindazt, amiről szólhat a kép. Az alakok tűnhetnének, akár a giccs által bántóan lefokozott karikatúraként is, maga a festmény igyekszik félrevinni saját értelmezését. Mindez rámutat drMáriás összetetten működő festészetének legfontosabb részleteire: szinte észrevehetetlen határokat lép át, vagy épp húz meg a giccs által, a nézőt így, a fentebb említett oppozíció – a többi elemével teljesen egyenértékű – tagjává emeli, beemeli a tárgyalt problémakörön belülre.
A szép iránti félrevezető és abszurd elfogultság az, amit drMáriás nem tűr tovább és ütköztetni próbálja minden lehetséges módon. A néző bevonása, a vulgaritás letükrözése és megvalósítása mind olyan gesztusok, amelyek a megelégedett, magáról és környezetéről megfeledkező széppel szemben alakítanak ki egy markáns ellenpólust. A valóság abszurditásának realizmusa, mint realizmus, hol előtűnik, hol a háttérbe húzódik, hol pedig teljesen láthatatlan. A partról nézve a Duna csak a megtévesztő giccs segítségével tűnik kéknek, ami elfedve teszi a folyó fenekén sodródó legvalóságosabb mocskot és üledéket igazán láthatóvá. Akkor érnek célt drMáriás képei, ha sikerül félreértenünk magunkat, ha sikerül elesni a saját lábunkban.
