A vélemény olyan, mint a segglyuk
Bódis Kriszta: Carlo Párizsban, Pozsonyi Pagony, felelős szerkesztő: Péczely Dóra, borító: Dániel András, oldalszám: 216 oldal, ára: 2072 Ft
Kedves Olvasó, játszunk egy kicsit. Én most ide írok egy szót, Te pedig, mielőtt tovább olvasnád alábbi kritikámat, állj meg néhány pillanatra, és gondolkodj el, mi jut róla eszedbe.
Jöjjön tehát a szó: cigány.
Nem kérek megfejtéseket, beküldött szavakat, magánvéleményt (az úgyis „olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senkit nem érdekel a másiké” – idézet az Artistából), szóval mindezt tartsd meg szépen magadnak.
Én most csak annyit kérek: gondolkodj!
Bódis Kriszta író, dokumentumfilmes, pszichológus 2010-ben volt vendégem a Könyvkóstoló irodalmi esten. A szerző munkáit, filmjeit és minden egyéb tevékenységét már évek óta csodálattal kísértem figyelemmel. Ő az, aki 1994 és 2000 között a Magyar Televízió független rendezőjeként közel száz dokumentumfilmet készített, és aki megírta az Artista című, meggyőződésem szerint korszakos regényt, mely az első olyan mű, ami valóban hitelesen, ráadásul megdöbbentő irodalmi erővel ábrázolja a roma gyerekek életét a mai Magyarországon. Mindezeken kívül Bódis Kriszta az, aki fesztiválokat, kulturális és társadalmi megmozdulásokat szervez, valamint saját fejlesztésű pozitív-élmény, kreativitás és interkulturális tréningeket vezet a Hétes-telepen, ahol a nyomor és elszigeteltség az átlag magyar polgár számára felfoghatatlan méretű.
A Pozsonyi Pagony kiadó kemény feladatra vállalkozott, mikor belevágott a Tilos az Á könyvsorozatba, hisz olyan könyveket szándékszik a mai tizenévesek kezébe adni, melyek őszintén, szókimondóan, kendőzetlenül beszélnek a tabukról: szexről, drogról, fiatalkori bűnözésről, prostitúcióról, családon belüli erőszakról, stb. A Carlo Párizsban pedig épp ilyen.
Bódis Kriszta ritkán jelentkezik
új regénnyel, de amikor teszi, az üt. Ez a Párizs nem az a Párizs! Ez a Párizs Magyarország egyik meg nem nevezett városának külterülete, ahol – mintegy gettóba zárva – kizárólag cigányok élnek. Carlo csupán egy átlagos roma kölyök, aki még épp csak élni kezdett, ám máris tökéletesen tisztában van vele, hogy a körötte lévő világ legjava, a „fehérek” zöme gyűlöli, megveti és fél tőle. A Párizs épp olyan telep, mint amilyen a csak néhány éve lebontott Dzsumbuj volt Alsó-Ferencvárosban, az Illatos és Gubacsi út sarkán. Ha valóban bele akarjuk élni magunkat a regénybe, érdemes megnézni a bontás apropóján készült videót:
Bódis regényének hőse válaszút elé érkezik: elfogadja a rossz sors által rá kirótt szerepet, s ahogy a „jó magyarok”, illetve saját közösségének legtöbb tagja is „elvárja tőle”, bűnözővé válik (hisz mi is lehetne más egy csóró cigány), vagy megpróbál árral szemben úszni, kitörni, és bebizonyítani, hogy vannak még csodák. Carlo focizni akar, és jól csinálja, de mezítláb (hisz sportcipőre nem telik), támogatók nélkül (ki bízna egy gizda cigányban), ráadásul a sajátjait végletekig kifosztó roma gengszterfőnök akarata ellenében (aki inkább betörőként, pénzbehajtóként látná szívesen a fiút) szinte semmi esélye. Azt hiszem, a könyvben eddig látjuk a valóságot, s innentől kezdve olvassuk azt, amit az író vágyálmodik (bár ne legyen igazam).
Bódis tud valamit,
ami nagyobb kincs, mint gondolná: ő belelát abba a zárt, szinte soha be nem engedő, titokzatos és idegenek számára olykor igenis veszélyes világba, amit… Hogy is hívunk? Cigánytársadalom? Roma kisebbség? Épp ezért Bódis új regénye fontos mű. Megjelenése pillanatától kezdve sokan erősen ajánlott (a kötelezőt nem szeretem) olvasmánnyá kiáltották ki, és igazuk van. Ez az egyik olyan kortárs ifjúsági regény, melynek mindenképp el kéne jutnia a magyar tizenévesekhez, hogy legalább egyetlen röpke bepillantást vethessenek az itt és most is valós, pártunk és kormányunk által napról-napra eltűrt, sőt, növelt nyomor borzalmába. Aki elolvassa Carlo történetét, nagyon sok olyan dolgot megérthet, amit eddig csak borzadva, idegenkedve szemlélt. Miért nem képesek a cigánygyerekek „civilizáltan” viselkedni? Miért olyan izgágák, vadak, erőszakosak, mohók, hangosak? Miért élnek koszban, miért toprongyosak, és mégis miért csillog olyan szép, eleven tűz a szemükben, hogy attól a könny kicsordul? Kik ezek a kölykök és mit gondolnak?
Bódis tudja a titkot,
és megkísérli elmesélni nekünk. Sajnos a Carlo Párizsban közel sem sikerült olyan jól, mint annak idején az Artista, ami irodalmi szövegként is remekmű. A Carlo sok helyen patetikussá, szájbarágóssá, ettől pedig hiteltelenné válik. A párbeszédek olykor pezsgők, elevenek, élettel telik, máskor viszont „böhöm bölcsességek böffennek” ki a telepi cigánykölykök száján, és így a jelenet hirtelen okoskodóvá, hamissá lesz. A roma szereplők alakjai rendkívül hitelesek, élők, igazak, nem úgy a sztereotip magyar figurák (előítéletes és tahó rendőr, jótét lélek pap, stb.), akik csupán felvázolt skiccek. A történetbe baki is csúszott: nem érthető, miféle tartozást akar a roma főgengszter behajtani a papon, és az sem világos (mert kissé elmaszatolva utal rá a szerző), végül hogyan is csalják csapdába Jenő bandáját.
Ezek a hibák azonban a lényeget nem érintik. Bódis számos olyan titkot őriz, amit égetően fontos volna az ún. átlag magyar tizenévesnek is tudnia, mielőtt az egymást nem ismerés gerjesztette félelem Jobbik-szavazót csinál belőlük. Így tehát én ezt a regény – hibái ellenére – olvasásra, szerzőjét pedig további írásra ajánlom és biztatom!
